15.rész

 Sziasztok!

Na itt is van a mai rész. Őszintén megvallva, az előző résszel kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Örülök mert eggyel több feliratkozóm van és rengetegen néztétek meg a blogot. Ebből kifolyólag nem értem, miért csak 1 ember vette a fáradságot, hogy kritikát írjon? Pont ahhoz a részhez jött volna jól a támogatás. Na mindegy nem hisztizek tovább.

A mai rész kicsit könnyedebb, mint az előző.

Jó olvasást!

Puszi:

            Réka

15.rész:

Seb sz.:

Nagyon örültem neki, hogy Lina alszik. Mivel első osztályra foglaltam helyet, minket felengedtek. Ahogy felértünk és elfoglaltuk a helyünket, elaludt. Még arra sem ébredt fel, amikor bekapcsoltam a biztonsági övét. Nagyon fáradt lehetett szegény, ha ezt sem érzékelte. Rögtön a felszállás után a vállamra hajtotta a fejét, hogy kényelmesebben pihenhessen. Most végre nyugodt volt.

Kibámultam az ablakon és visszagondoltam a reggeli eseményekre. Nagyon megijedtem, amikor megláttam reggel a kezében azzal a nagy konyhakéssel. Az arca sápadt volt, a szeme körül fekete karikák virítottak, az állán pedig volt egy lilás zúzódás. Miután bevittem a nappaliba és elmesélte mi történt. Rettenetesen dühös lette. Szívem szerint, kinyírtam volna, azt a mocskot. De ő tiltakozott ellene. Ahogy ott állt előttem a túlméretezett fekete pulóverében és a könnyes szemeivel rám nézett, nem tudtam neki ellent mondani. Nem csináltam hülyeséget. Az egyetlen lehetőségnek a menekülést találtam. El kellett hoznom. Erre jó indok, hogy bemutassam a szüleimnek. A sálat és a kést eldugtam, amíg ő készült. Miután végzett simán beraktam a kocsiba és elindultunk Heppenheim-ba.

Ezen gondolataimból a légi utaskísérő hangja szakított ki, aki jelezte, hogy nem sokára landolunk és kapcsoljam be magam. Hiába nem akartam, fel kellett keltem Linát.

-        Lina! Itt az ideje, hogy felkelj! Nem sokára landolunk. – miközben ezt mondtam, megpusziltam a haját és simogattam az arcát. Erre ő hirtelen felébredt, majd elkezdte kapkodni a fejét. – Nyugi itt vagyok!

-        Ne haragudj, megijedtem! Azt hittem, hogy…

-        Tudom. De ő nincs, itt csak én vagyok.

-        Jó. – fújta ki a benntartott levegőt. – Mikor is érkezünk meg?

-        Nem sokára, Frankfurttól még durván 45 perc Heppenheim.

-        Izgulok. –mondta ki, miközben becsatolta az övét.

-        Ugyan, miért?

-        Egy olyan lány után viszel oda, mint Hanna. Ő tökéletes volt. Gyerekkorod óta ismerik. Tudják minden hibáját. Bennem meg csak azt fogják látni, aki az ő helyére lépett.

-        Kérlek ez butaság. Hagyjuk ezt abba, jó?

-        Rendben.

Miután landolt a gépünk kimentünk a terminálba, ahol meglepetésemre nem voltak fotósok. Kint megtaláltam a kocsim, amit még múltkor hagytam itt, hogy vigyázzanak rá. Bepakoltuk a cuccainkat, beültünk és elindultunk Heppenheim felé. Lina az egész úton nagyon csendes volt. Nem láttam rajta mást csak idegességet. Amikor aztán először kiírták a szülővárosom nevét, akkor láttam, hogy elfehéredik. Erre elnevettem magam.

-        Most miért nevetsz?

-        Ha látnád magad, nevetnél.

-        Ugyan miért?

-        Falfehér vagy és attól félek, hogy nem sokára hányni fogsz.

-        Nem vagyok fehér és nem fogok hányni. – mondta és dacosan felcsapta az állát.

-        DE. Én tudom mi a betegséged oka!

-        Na mi az okos tojás? Hallgatlak.

-        Félsz a családomtól.

-        Ez nem igaz. Én nem félek tőlük.

-        Akkor mi a baj?

-        Félek attól, hogy milyen véleménnyel lesznek rólam.

-    Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Szeretni fognak azért, aki vagy.  –mondtam és megpusziltam a kezét.

-        Köszönöm. – egyre jobban faltam a kilométereket Heppenheim felé. Mikor beértünk a város szélére, Lina megszólalt mellettem. 

 –  Ez egy vicc ugye?- mutatott egy Vettelheim-es táblára, a város nevét jelző útjelző alatt.

-        Nem.

-        Őszintén, mi vagy te itt? Szent?

-        A-a. Én vagyok a város büszkesége. – húztam ki magam.

-        Üdv, a Vettel birodalomban! – jegyezte meg gúnyosan mellettem. De nem sértődtem meg.

-        Irigy vagy?

-        Ki nem? „Elneveznek” rólad egy várost, a Forma-1 a munkahelyed, gazdag vagy és pofátlanul jóképű.

-        Pofátlanul jóképű vagyok?

-        Istenem te is megragadtad a lényeget. – mondta nevetve. Még akkor is mosolygott, amikor a házhoz értünk.

-        Itt vagyunk. – mondtam ki a nyilvánvaló tényt.

-        Akkor menjünk be. – rábólintottam, kiszálltunk én pedig megfogtam a kezét és bevezettem.

-        Hahó! Itt vagyunk!- kiabáltam be a házba miután becsuktam az ajtót magunk után. Hallottuk a lábdobogást és éreztem, hogy megremeg a keze az enyémben. Ekkor láttuk meg az öcsémet.

-        Anya! Itt van Seb egy csinos lánnyal!- kiáltott be a konyhába.

-        Fabian és Sebastian Vettel! Milyen tiszteletlenek vagytok a vendégünk előtt! Ilyennek neveltünk mi titeket? – halottam meg anya hangját.

-        Én mit csináltam? – kérdeztem meg.

-        Egyikőtök sem tud csendben lenni, pedig itt vagyok a közelben. – eközben megjelent a konyhaajtóban. – Kisfiam nagyon régen láttalak. –közben magához vont és körbepuszilt. – Be sem mutatod a bájos kísérőd?

-        Anya ő a barátnőm. Elina Horner.  Elina ő az én anyukám Heikke Vettel. 

-        Szervusz, drágám. Örülök, hogy megismerhettelek. – majd őt is megpuszilta.

-        Én is örülök, hogy megismerhetem önt Frau Vettel.

-        Csak Heikke.

-        Köszönöm. – ekkor az öcsém felé fordult. - Bizonyára te vagy Fabian a család legfiatalabb tagja. Elina vagyok. – a párom pedig a kezét nyújtotta

-        Én meg Fabi vagyok Szia.- ekkor vettem észre, hogy apa nincs itt.

-        Apa?

-        Felügyeli a házad felújítását.

-        Mikor jön haza?

-        Egy fél óra. Addigra elkészülök a vacsorával.

-        Mit főztél?

-        Csak összedobtam valamit.

-        Azaz? – nyaggattam tovább.

-        Bécsi szelet, sült krumpli és almás pite. Remélem jó lesz Elina. Ha nem gyorsan csinálok egy kis salátát.

-        Nem kell nekem más. Nagyon szeretem.

-        Jó akkor pakoljatok be. Seb Melanie és Stephanie is hazajön. Így a te szobádban lesztek. Jó így?

-        Tökéletes. –mondta helyettem Lina.

Ezután bepakoltunk a kocsiba. Időközben hazaért apa is. Láttam rajtuk, hogy szimpatikus nekik Lina. Ám anyán láttam, hogy agyal. Észrevehette, hogy Lina visszafog valamit. Apát és Fabit rögtön levette a lábáról, habár kicsit távolságtartó volt velük. Nagyon jól elbeszélgettünk, sokáig ezért ő szinte rögtön Fabi után elment aludni, őt követte apa is, mivel holnap dolgoznia kell. Végül anyával ketten maradtunk.

-        Mit szeretnél tudni?- szegeztem neki a kérdést.

-        Én nem szeretnélek faggatni.

-        De?

-        Elina egy nagyon aranyos és bájos lány, de van benne valami merev főleg apáddal és az öcséddel szemben. Ezt főleg vacsora alatt figyeltem meg.

-        Aha.

-        Nekem fontos a boldogságod. Ő pedig más.

-        Nem más. - mondtam neki.

-        Akkor miért ilyen tartózkodó? Történt vele valami?

-        Ezt honnan veszed?

-        Lényegtelen. Beletrafáltam?

-        Igen.

-        Elmeséled? –kérdezte majd megsimogatta a kezem.

-        Anya. Amit most mondok, azt nem mondhatod el senkinek. – ekkor elkezdtem mesélni neki a tegnapi és a mai nap eseményeit. A végén már sírt.

-        Istenem. Mit élt át az a kislány. – suttogta maga elé.

-        Igazából, azért jöttünk, hogy nehogy megtalálja az a féreg.

-        Jól tettétek. Na sipirc aludni. Holnap fáradt leszel és még meg kell nézni az házad is.

-        Köszönöm anya.

-        Ez a dolgom fiam. Jó éjt. – mondta és megpuszilt.

-   Neked is.- Felbattyogtam az emeletre, ott a szobámban Lina már aludt. Mikor befeküdtem mellé, hirtelen felriadt és felém fordult. – Nincs semmi baj csak én vagyok. – adtam egy puszit a homlokára, erre megnyugodott és visszatért az álmok országába.  Egészen a hátát simogattam, amíg el nem aludtam és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok. Szerető családom van, olyan munkahelyem ahol sikerek érnek és van egy szerelmem.