Hát ennyi...

Sziasztok!

A címből az jön le, hogy VÉGE, feladom. Ez így van feladom azt, hogy hosszú történeteket írjak. Helyette inkább áttérek a rövid maximum 10-12 részes kis történetek írására. 

Mint látjátok a blog új nevet kapott és külsőre is átalakult. Ezer köszönet érte Christina Brooksank. :*

Nem tudom, hogy Sebastian és Elina történetét folytassam e... Már nem azt jelenti nekem, mint az elején. 

Most inkább az új történetemen töröm a fejem amelyben, Heikki lesz a főszereplő. A részeket nem tudom mikor kezdem el hozni, de előbb vagy utóbb, az is meg fog történni. :)

A történet címe Wings of Hope lesz. Ezen címke alatt fent, majd megtalálhatjátok a szereplőket és majd a részeket is.

Nagyon köszönöm annak, aki kitartott eddig mellettem.

Millió puszi:

Réka

Ez lesz a szervezet emblémája

Novella 3/3

Sziasztok!
Nos így az év utolsó napján megérkeztem a novella 3. egyben befejező része. Tudom, hogy egy teljes héttel később hoztam, de sajnos csak így tudtam feltenni. Remélem tetszik nektek a történet. Nekem, nagyon a szívemhez nőtt. :)
Örülnék, néhány hozzászólásnak, vagy pipának.
Boldog Újévet kívánok mindenkinek!
Sok puszi: 
                 Réka

UI.: Szurkoljunk Michael Schumacher-nek, hogy megnyerje a 92. mindent eldöntő nagydíját!

Midnight Memories

III.rész

Mikor reggel felkeltünk Brazíliában, nem volt lelkiismeret furdalásom, viszont Seb arcán átfutott valami...valami kellemetlen és bántó érzés. Egyértelműen a megbánás. Nem értettem miért. Ezért inkább fogtam magam felöltöztem és bementem Martinhoz. A kisfiam éppen akkor kezdett ébredezni. Megsimogattam és adtam egy puszit neki. Seb egyszer csak beszólt a szobába, hogy elmegy, majd jön. Ránk sem nézett, csak egyszerűen a válla fölött visszaszólt. A tegnapi éjszaka mintha meg sem történt volna. Ez a cselekedete tette fel az i-re a pontot. Döntöttem.

-        Martin! Kicsim kelj fel.

-        Miért mami? – kérdezte miközben felült és álmosan megdörzsölte a szemét.

-        Hazamegyünk. Öltözz fel! Kitettem a ruhád. Addig én összébb pakolok. – mondtam és magára hagytam. Összepakoltam. Majd bekapcsoltam Seb elöl hagyott gépét. Felszaladtam a netre, ahol láttam, hogy a legközelebb induló gépre van még 4 szabad hely ebből lefoglaltam kettőt. Minden előzményt, amit kerestem kitöröltem, hogy ne tudja meg a repülőjegy rendelést. Habár úgyis rá fog jönni, ha nem talál itt minket. Lecsaptam a gép fedelét és visszamentem a szobába Martinhoz, de előtte, rendeltem egy taxit. – Kicsim kész vagy?

-        Igen. A papi nem jön velünk?

-        Nem. Dolga van. – mondtam neki és kivezettem a szobából, ahol már bőröndünk volt. Nálam a táskám, rajta pedig a hátizsákja.

Mielőtt elmentünk volna a ruhát és mindent, amit Sebtől kaptam az estélyre az ágyára tettem. A szállodában leadtuk a kulcsot a taxi pedig, már várt ránk. Gyorsan beszálltunk és a reptér felé vettük az irányt. Mikor odaértünk, kifizettem a sofőrt és beszaladtunk a terminálba, hiszen már csak egy óránk volt indulásig. Gyorsan leadtam a bőröndöm. Az ellenőrzés és a beszállás elvett vagy 45 percet, így csak a gépen maradt időm telefonálni apának, hogy jöjjön ki elénk a reptérre. De megbeszéltük, hogy csak akkor hívom, ha átszálltunk Londonban. Mikor letettem a telefonom, akkor láttam, hogy 15 nem fogadott hívásom és 7 sms-em van Sebastiantól. Nem akartam egyikre sem válaszolni. Nagyon megbántott. Úgy éreztem magam az éjszaka után, mint egy szajha. Legyek boldog azért, mert lefeküdt velem? Az vagyok, de a viselkedése megmérgezte az érzelmeim. Alighogy a levegőbe emelkedünk Martin elaludt. Az utunk igazán nyugisan telt, aminek nagyon örültem. Martin szerencsére nem nagyon nyűgösködött. A 11 és fél órából 6-ot aludt, a fent maradó időben meg mesét nézett. Kaptunk mini DVD-lejátszókat. Még szerencse, hogy mindig nálunk van a mesepakk, vész esetére. Így hazáig a Jégkorszak különböző részeit élvezhettem. Londonban átszálltunk, ott bekapcsoltam a telefonom, hogy felhívjam apát, de a telefonom csak csipogott, 97 nem fogadott hívás és 26 sms. Nem rossz. Hívott ő is, de volt ami ismeretlen számról érkezett. Ám őszintén megvallva nem hatott meg. A London-Frankfurt egy órás útja, csak úgy elrepült mellettünk. Landolás után, apa várt minket a terminálnál.

-        Sziasztok! – mondta és felkapta az unokáját. – Gyertek! Azt hiszem, van megbeszélni valónk. – nézett rám nagyon csúnyán és kimentünk az autóhoz.

-        Jó csak előbb érjünk haza. – morogtam és beszálltam a kocsiba.

 Egész hazafele úton némán ültem. Apa néha kérdően rám nézett, de nem szóltam semmit. Martin ezzel szemben egész úton dumált. Be sem állt a szája. Csak mesélt és mesélt. Ezekben a történetekben az apja hősként volt feltüntetve. Ám türtőztettem magam és még ezekre sem reagáltam.

Ahogy hazaértünk rögtön kipattantam a kocsiból, és mint egy ovis bevágtattam. Még Martint is apa hozta be. De most nem volt sem energiám, sem kedvem a faggatózáshoz. Egyszerűen ledőltem az ágyra és nem akartam semmit csinálni. Nem gondolkodtam egyszerűen csak elaludtam. Arra kellettem fel, hogy valaki simogatja az arcom.

-        Szia Mami!

-        Szia! Hát te mit csinálsz?  - kérdeztem meg és felültem.

-        Csak megnéztem, hogy jól vagy e. Tegnap feljöttél, a nagypapi azt mondta, hogy hagyjalak magadra. De reggel nem te, hanem a Dédi adta a kakaóm én meg féltem. Ezért jöttem fel.

-        Mi? Már 27.-e van ?

-        Igen, és… - de ekkor elhallgatott, mert hangok szűrődtek fel. Én mutattam Martinnak, hogy maradjon csendben. Kinyitottam az ajtóm, hogy jobban halljam a lent beszélőket.

-        Lukas! Mond meg itt vannak?  - kérdezte egy hang, amely fájdalmas emlékeket ébresztett.

-        Igen, Seb. Nem tudom, mi történt köztetek, de a lányom tegnap kikészült és azóta is alszik. Egy árva szót nem beszélt velünk. Nagyon féltem.

-        Szerinted Én, hogy éreztem magam, amikor visszaértem a szállodai szobába és sehol semmi és senki. Nem hagyott egy levelet sem. Azt sem tudtam mi van. Elfelejti, hogy Martin nemcsak hozzá tartozik. Én vagyok az apja, nekem is van beleszólási jogom a fiam nevelésébe és hollétébe. De nem ő makacs. Neki mindent egyedül kell…. – nem tudta bejezni, mert a nagyim közbeszólt.

-        Sebastian Vettel! Elég! Ezt meg kell beszélnetek, de nem így. Szerintetek, hol van Martin? Ennyire nem figyeltek rá. Felment, hogy felkeltse az anyját és szerintem most is fentről hallgatóznak. Bella! Öltözz fel és beszéljétek meg. Martin! Gyere elmegyünk a cukrászdába egy kis sütiért.  – a kisfiam pedig már rohant is volna.

-        Kicsim. apának ne felejts el, köszönni. Na most adj egy puszit és spuri a dédihez. – odahajoltam kaptam egy puszit és magamra csuktam a szobám ajtaját. Nem akartam Sebet látni, ezért inkább beültem az ablakmélyedésben kialakított kuckómba és ott sírdogáltam. Észre sem vettem, hogy van benn valaki a szobámban, csak akkor, amikor valaki egy zsebkendőt adott nekem. Felnéztem és Sebastiant láttam. Az arca egyszerre volt mérges és aggódó.  – Köszi. – hüppögtem neki. Leült velem szembe és kérdőn nézett rám. Egy idő után megszólalt.

-        Miért mentetek el?

-        Azt éreztem helyesnek.

-        Miért érezted helyesnek, elmondanád? Tudod mennyire féltettelek titeket? Visszaérek és senki nincs ott?

-        Ha a helyemben lettél volna, te is ezt tetted volna.

-        Mit?

-        Most mondom el először és utoljára. Többet nem akarok róla hallani. Sőt beszélni sem vagyok hajlandó erről többet. Akkor ott az éjszaka nem csak egy anyának éreztem magam, hanem egy kívánatos nőnek. Én naivan abban hittem aludtam el, hogy talán Te és Én… De nem,reggel a tudomásomra hoztad, hogy csak egy hiba volt az együtt töltött éjszaka. Én akkor és ott döntöttem, nem akartam tovább maradni. Lehet, csak én reagálom túl. De úgy éreztem, hogy megfolyt ez az egész helyzet. Nem akarok magyarázatot. Csak annyit szeretnék kérni, hogy Martin érdekében maradjunk barátok. – mondtam ki nehezen.

-        Ezt szeretnéd? – kérdezte meg Seb is rekedt hangon.

-        Igen. – válaszoltam.

-        Akkor legyen, ahogy szeretnéd. Maradjunk, csak barátok. – mondta majd elment.

Éreztem, hogy hülyeséget teszek, de nem tehettem meg, hogy magamat a fiam elé helyezzem. Nem tehetem meg, hogy belelépek olyan kapcsolatba, aminek nem sok jövőt jósolok. Sebastian tartotta magát az általam kértek. Nagyon barátságos volt velem, de nem közeledett hozzám. Én viszont ostoroztam magam, hogy mennyire idióta vagyok. Szeretem őt, de mégsem mertem belelépni egy új kapcsolatba. Helyette inkább a biztos utat választottam, ahol nincs rizikó. Még inkább szemétnek éreztem magam, mert most nem vagyok Seb mellett, amikor leginkább kéne a segítség. A média szétszedi. Szerintük, nem megérdemelten lett bajnok. Annyira sajnáltam, de Martin miatt mindig erős maradt előttünk. Ám a Daniel mindig elmeséli, hogy igazán mennyire maga alatt van.

Én viszont előre rettegek a holnapi naptól, hiszen a december 25.-ét a Vettel-házban töltjük, mivel meghívást kaptunk, hogy együtt ünnepeljünk. A testem is érezhette az idegességet, mivel már egy hete hányingerem, szédülök. Mindenkivel ingerlékeny vagyok. Szégyellem is magam érte, de nem tudok mást tenni. Ideges vagyok. A mai napot, szerencsére, nagyimmal együtt töltöttük itthon mivel a fiúk elmentek szánkózni, a nagyi éppen egy kis fahéjas-almás pitét sütött én pedig, mint egy rossz gyerek bele akartam kóstolni. Ám ahogy megéreztem a töltelék illatát, rohantam a mosdóba hányni. Legyünk már túl a holnapi napon elegem van az állandó rosszullétekből, fohászkodtam a feljebbvalóhoz, miközben lehúztam a WC-t. Amikor visszaértem a konyhából a nagyi egy csomagot nyomott a kezembe.

-        Ez mi?

-        Az amire most a fürdőben pisilni fogsz!

-        Tessék? – kérdeztem meg.

-        Egy terhességi teszt. Ha pozitív, a nőgyógyászod még ma vár minket vizsgálatra.

-        Egy terhességi teszt. – suttogta szinte már magamnak. Minden tünetem megvolt. De eszembe se jutott az, hogy terhes lehetek, mindent az idegességre fogtam. -  Nagyi te ezt mikor vetted?

-        Ma reggel. Napok óta nézem a szenvedésed, nem akarom tovább figyelni. Ne téblábolj itt, hanem menj és csináld meg.

-        Jó megyek már. – bementem a fürdőbe. Gyorsan elvégeztem a tesztet és kivittem a nagyihoz, hogy ott várjuk ki az eredményt. Életem talán leghosszabb pár perce volt, amíg vártunk. Miután letelt az 3 perc ránéztem a tesztre és elkezdtem sírni, amikor megláttam az eredményt. A nagyi felé toltam, hogy ő lássa. Nem hittem el, amit a teszten láttam. Hiszen azt mutatta, hogy terhes vagyok. Nem voltam mással, csak Sebbel. Ez az én formám, mindig csak egyszer fekszem le vele, de akkor tuti teherbe is esek. Nem emlékszem, hogy jutottam el a nőgyógyászhoz, csak arra eszméltem fel, hogy a nővér engem szólít. Az orvos megvizsgált, teszteket készített, vizelet és vérmintát vett és kikérdezett. Már vagy fél órája bent ültem, amikor kimondta az eredményt.

-        Nos Anabella, úgy vélem, hogy maga körülbelül egy hónapos terhes lehet, ha minden a maga rendje szerint megy, akkor a baba augusztus 25.-re várható. Ha lehet, január első hetén jöjjön vissza, szeretném még megvizsgálni. Nagyon Boldog karácsonyt kívánok! Majdnem elfelejtettem. – mondja és a kezembe nyom egy ultrahang képet. – Ezt beteheti a fa alá meglepetésnek.

-         Az biztos, hogy meglepetés lesz. Köszönöm doktor úr. Önnek is Boldog Ünnepeket! – mikor kimentem a rendelőből egyszerre örültem és voltam szomorú. Gyermeket vártam, de egy nagyon zűrös időszakban és megint férjezetlenül lettem terhes. Nem csoda, ha rám sütik a „lotyó” jelzőt. A nagyim rám nézett nem tudtam megszólalni csak bólogattam. Nem szólt semmit megfogta a kezem és hazamentünk. Ott pedig csak ültem a konyhában és néztem ki a fejemből, amíg ő főzőcskézett. Már egy ideje bambulhattam, amikor azt vettem észre, hogy a nagyi egy pohár teát tett elém.

-        Örülsz a babának kincsem?

-        Nem tudom.

-        Bella! Egy babának vagy örülsz, vagy nem. Tudod, hogy van lehetőséged dönteni.

-        Miről beszélsz?

-        Vagy megtartod, vagy elmész abortuszra. – amikor ezt kimondta már döntöttem.

-        Arról szó sem lehet. Nem ölöm meg azt, akit szeretek. – mondtam dühösen és ekkor jöttem rá mit mondtam.

-        Látom már döntöttél, csak az a kérdés mikor mondod meg a többieknek. – mondta a nagyi és közben megsimogatta a hátam.  Tehetetlenségemben nem tudtam mást csinálni, csak ledőltem a karomra és gondolkodtam. Nem tudtam mit csináljak. Itt vagyok közel 23 évesen és már a második gyermekem várom ugyanattól az embertől, akivel mellesleg csak „barátok” vagyunk. Nem tudtam mennyi ideje feküdhettem ott, amikor apró lábak trappolását hallottam meg, valamint Seb hangját, amint Martin után szólt.

-        Martin vedd le a cipőd. Ne koszold össze a lakást.

-        Mami! – kiáltotta el magát a fiam.

-        Kicsim. Légy egy kicsit megértőbb, mert a mami nincs jól. – szólt rá a nagyim.

-        Inkább gyere velem játszunk. Jó?

-        Rendben. – mondta Martin és felcsattogott a lépcsőn. Abban a hiszemben feküdtem tovább, hogy egyedül vagyok. Ám valaki megsimogatta a vállam.

-        Bella, jól vagy?  - kérdezte meg ő, majd leguggolt elém és a térdem simogatta.

-        Nem tudom. Azt sem tudom, mit csináljak. Csak Martinnal vagyok elfoglalva. Meg a másik kis problémámmal.

-        Tudok valamit segíteni?

-        Még nem. De hidd, el vissza fogok élni az ajánlatoddal. – mosolyogtam rá.

-        Holnap délután várunk titeket. 3 körül jó lesz?

-        Igen. Ott leszünk. – mondtam neki amíg kikísértem az ajtóhoz.

-        A családod is várjuk. Ja! Lesz egy meglepetésem számodra. – mondta és mosolygott rám. Néztem, amíg elment, majd miután elment magam elé suttogtam.

-        Azt hiszem nekem is lesz nekem és nektek is.

A nap hátralévő része nagyon gyorsan elrepült. Reggel pillangókkal a gyomromban ébredtem. Nem tudtam, hogy fogom délután 3-ig kibírni. De a kisfiam gondoskodott arról, hogy lekössem magam. Reggel, amikor kibontottuk az ajándékait, rögtön játszani kellett vele. Aztán kimentünk hóembert építeni. De én óvatos voltam, hiszen vigyáznom kellett a pocaklakómra. Miután ezt is megunta, bementünk egy új adag mézeskalácsot sütni, amit a nagyszüleinek készítettünk.

 Észre se vettük és elszaladt mellettünk a délelőtt. Már csak arra eszméltem fel, hogy öltözködünk. Martin nagyon elegáns volt a szerelésében. Szívem szerint megzabáltam volna. Én meg kékbe öltöztem, mivel abban nem látszik annyira a hasam. Nem látszik még semmi, de paranoiás vagyok és inkább e mellett a ruha mellett döntöttünk. A táskámba, nem tudom miért, de beleraktam az ultrahang képet is. Háromnegyedkor úgy döntöttünk, hogy ideje indulnunk, erre a kis távra felesleges beindítani az autót. A vettel-házig vezető utat Martin végig beszélte. Sokat mosolyogtam rajta, mivel nagyon izgatott volt. Amikor a házhoz értünk kopogtattunk, az ajtót Joachim, Stephanie férje, nyitotta ki. Beinvitált minket ahol már nagy készülődés, hiszem Martin volt jelenleg az egyetlen Vettel unoka. Ebből kifolyólag minden körülötte forgott. megbeszéltük, hogy előbb eszünk és csak utána bontunk ajándékot.

Ám az étkezés előtt Seb beszélgetett velünk. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott, amit betudtam annak, hogy ez az első közös Karácsonya a kisfiúnkkal. Egész kaja alatt olyan volt, mint egy rossz gyerek. Mindenkit siettetett. Az édesanyja rászólt, hogy nyugodjon le. Végül az evés normális ütemben zajlott. 2,5 óra után már a Vettel-fiúk nem bírtak a helyükön maradni, így este 6-kor ajándékot bontottunk. Természetesen Martin kapta meg először az ajándékait, igazából őt figyeltük, ahogyan örült az ajándékainak. megbeszéltük, hogy csak Fabi és Martin kap nagyobb ajándékot, mi felnőttek csak apróságokat adtunk egymásnak. Seb valahogy úgy csűrte-csavarta a dolgot, hogy az utolsó ajándékot ő adta nekem.

-        Akkor most az hiszem, én jövök. – mondta és elém állt és zsebre dugta a kezét. Ekkor mindenki őt és engem kezdett el figyelni. – Megbeszéltük, hogy semmi nagyot nem adunk egymásnak. Nos tőlem sem kapsz semmit hatalmasat csak egy kis apróságot. De ahhoz felelned kell egy kérdésre. Mehet.

-        Persze. – feleltem, mit sem sejtve.

-        Emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy nem közelítünk, úgy a másik felé, hanem csak barátok leszünk…

-        Seb ezt nem hiszem, hogy itt és most kellene ezt megbeszélnünk.  – mondtam neki.

-        Várj. De ennek itt a helye. Sajnálom, ez nekem nem megy. Nem tudok csak a barátod lenni. Nem megy. Látlak minden nap. Nem tudlak elképzelni, mint barátot. Viszont, el tudlak képzelni a páromként. A szerelmemként. Ezért kimondom. Szeretlek. Nem tudok nélkületek élni. Veletek akarok lenni minden nap. Melletted akarok felkelni az összes reggelen ami ezután következik. Gyerekeket akarok tőled. – erre a mondatára összeszorult a torkom. Nem kaptam levegőt ki akartam jutni a szobából. el akartam szaladni. Ám Sebastian nem hagyta abba. Azt hittem ennél jobban nem tud meglepni, de megtette.  – Leszel e az a nő aki mindig mellettem áll? Anabella Miller, hozzám jössz feleségül? – eközben elővette az ékszeres dobozt a zsebéből, amiben egy apró gyűrű volt 3 apró gyémánttal. Mindenki engem nézett és várta a válaszom. De nem tudtam választ adni neki. Annyi minden kavargott bennem. Hirtelen felpattantam és csak annyit

mondtam az engem figyelő társaságnak:

-        Ne haragudjatok, levegőre van szükségem. – rögtön kiszaladtam a teraszra. A táskám, amit addig a kezemben szorongattam csak simán ledobtam a kerti asztalra. Nem érdekelt semmi. Igazából, nem is éreztem, hogy hideg van. A kétségbeesés mindent felülmúlt. Megkérték a kezem, terhes vagyok és szeretem azt az embert, akitől ezeket az ’ajándékokat ’ kaptam. Nagy meglepetésemre valaki rám terített egy zakót. Mikor felnéztem Seb arcával találtam szemben magam. Nem mondott semmit, csak engem nézett. Nem akartam semmit csinálni, de elsírtam magam ő meg csak átölelt és vigasztalt engem. Nem kérdezett engem. Egy ideje már kint ültünk, amikor annyit kérdezett.

-        Van zsepid?

-        Igen. Ott van a táskámban. – mikor ezt kimondtam eszembe jutott az ultrahang, amit a táskámba tettem az indulás előtt. Hirtelen megfordultam velem szemben egy megdöbbent Sebastian láttam kezében az ultrahangos felvétellel.

-        Ez mi?  - kérdezte meg. A kezében úgy fogta azt a kis darab papírt, mintha egy kincset tartana a kezében.

-        Egy ultrahang felvétel. – feleltem lehajtott fejjel.

-        Azt látom, de miért van a táskádban?

-        Terhes vagyok.

-        Tessék?

-        Kisbabát várok.

-        Ezért nem akarsz feleségül jönni hozzám? Azért, mert babát vársz. Az apja nem akarja felnevelni, igaz? Engem nem érdekel ki az apja. Szeretlek annyira, hogy elfogadjam őt is veled együtt. Ugyanúgy fogom szeretni, mint Martint. – miközben ezeket mondta végigsimított a pocakomon. Annyira megörültem, hogy ezt mondta. Elfogadna engem a gyerekemmel együtt. – Megkérdezem újra. Leszel a feleségem?

-        Igen – igen. – mondtam és a kezemre húzta a gyűrűt, miközben megcsókolt. Már húzott is volna be, amikor megfogtam a kezét és visszahúztam.

-        Baj van?

-        Nem. Csak tisztázni szeretnék egy – két dolgot. Örülök neki, hogy elfogadtad a babát. Habár a baba apukája nem tudja, hogy állapotos vagyok. De…

-        Mikor akarod elmondani neki? Nem akarom, hogy elvegye tőlem a gyerekem.

-        Ha türelmes lennél elmondanám neked. – csattantam fel. Sebnek nem esett le a mondat kétértelműsége. – Sebastian. Kisbabát várok tőled.

-        Tessék? – kérdezte meg döbbentem.

-        Ma vagyok 1 hónapos terhes.

-        Ez azt jelenti, hogy… - mondta, majd elvigyorodott.

-        Igen. Brazíliában estem teherbe, azon a bizonyos éjszakán.

-        Akkor a második kisbabánkat várod? – kérdezte, miközben átkarolta a derekam.

-        Igen.

Örömében felkiáltott, átölelt és megcsókolt. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy révbe ért az életem. Mikor elmondtuk a családnak, mindenki nagyon örült. Még a pici érkezése előtt összeházasodtunk, természetesen titokban, nem akartuk nagydobra verni, mindössze egy közleményből tudta meg a külvilág és a média, hogy összekötöttük az életünket. A második gyermekünk érkezését, azért kellet nyilvánosságra hozni, mert már folyamatos sajtópletyka voltunk, hogy miért nem kísérem el Sebet sehova. Ezért a Monacói Nagydíj előtt Britta kiadott egy nyilatkozatot, miszerint augusztus végén újabb családi örömök elé nézünk. Amikor Martin megtudta, hogy kis tesója fog születni, annyira aranyos volt. Mindennap énekelt a pocakomnak, simogatta és mesélt neki.

Nem sokkal Karácsony után összeköltöztünk Sebbel Heppenheim-ban. Nagyon gyorsan beleszoktunk a családi életbe. Rettenetesen boldogok voltunk. Martin kezdetben nehezen fogadta el, hogy az apukája kisebb-nagyobb szünetekkel, de távol van tőlünk.

A kisbabánk örökölte Martin szégyenlősségét igazából a szülés pillanatáig nem tudtuk a nemét, habár 80%-os biztonsággal kislányt mondtak az orvosok. Ám ez a tény a születésekkor biztos lett. Sebastian nagyon izgatott volt, mert a babát a Belga Nagydíj vasárnapjára írták ki, ahogy megnyerte a futamot rögtön jött is haza, habár mondtam neki, hogy ne siessen, mert Martin is 4 nappal később érkezett meg. De ő nem hallgatott rám. Ez volt a szerencsénk, még aznap éjjel hazaért, de a kisasszony, csak hajnali kettőkor jelezte, hogy ő már bizony aznap világra fog jönni.

 Így 2013. augusztus 26.- án 10 óra 45 perckor 49 centiméterrel és 3350 grammal világra jött Sophia Vettel, akinek nagyon örült az egész család. Amikor először felsírt éreztem azt, hogy teljes lett az életem. Azok az apró éjszakai emlékek tették teljessé az életem, hiszen azoknak köszönhetem a férjem és a két csodálatos gyermekem, akik az egész életemet jelentették.

Egy pár kép:

Novella 2/3

Sziasztok!

Hoztam is a novella II.részét. Nagyon szépen köszönöm a véleményt és a pipákat is. Tudom, hogy sokat kérek, de ma is kaphatnék véleményt? Ha azt nem írtok, akkor kérlek legalább pipáljatok.

Remélem mindenki azt kapott amit szeretett volna. :)

Ha minden jól megy, holnap hozom a befejező részt.

Sok puszi:

               Réka 

UI.: Bocsi a sok képért, (de Én vizuális alkat vagyok), remélem nem zavar titeket. :)       

Midnight Memories

II. rész

-       Martin az én fiam. Ugye? – kérdezte meg, továbbra is a kezei között tartva az arcomat. De én makacsul hallgattam. – Kérlek, mond, hogy az enyém. – szinte könyörgő hangon kérlelt.

-        Felesleges tagadnom. Aki meglát együtt benneteket azonnal rá fog jönni, hogy Martin a Te fiad. Nagyon hasonlítotok. – mondtam sírva.

-        Köszönöm. – válaszolta, majd a legnagyobb meglepetésemre megcsókolt. Nem tudtam, mit kezdeni vele, egyszerűen csak élveztem a percet. Majd hirtelen elszakadtam tőle.

-        Seb. Ezt, nem szabadott volna.

-        Miért? – kérdezte döbbenten.

-        Megértem, hogy örülsz, mert Martin a fiad, de attól nem kell engem megcsókolnod. Nem szeretem az ilyet.

-        Mit, ha megcsókolnak?

-        Nem, azt nem szeretem, ha nem őszintén teszed.

-        Ebben mi volt a nem őszinte? Tudod mióta meg akarlak csókolni úgy, hogy nincs semmi a háttérben?

-        Nem. – mondtam halkan.

-        Jó akkor elmondom, már akkor tetszettél, amikor betöltötted a 14-et, de akkor én 17 voltam és a 3 év nagy korkülönbség volt akkor. Meg nem tudtam volna a bátyád szemébe nézni. Az Isten szerelmére, a legjobb barátom húga vagy, Én mégis elképzeltelek magam mellett. Nemcsak az iskolában, hanem az ágyban is. Nem tudtam mit kezdeni veled, ahogy nőttél egyre gyönyörűbb lettél és egyre több srác figyelt fel rád. Nagyon zavart az, hogy más is észrevette, milyen szép vagy. – amikor ezt mondta a megfogta és elkezdte simogatni az arcomat. – Ez a mai napig nem változott. Igazából, önös érdek miatt akartalak megvédeni a srácoktól. Nem akartam, hogy bárki más a közeledben legyen. Ezért inkább, mindenkitől óvtalak. Aztán, azon a szilveszteri estén, minden megváltozott. Mind a ketten ittunk én talán többet is, mint te. Megtettük és Én egy percet nem bántam belőle. Sőt mindenre emlékszem. A sóhajokra, a csókodra. Mindenre. De te reggelre eltűntél. Kerestelek, de sehol sem találtalak. Azt hittem, az az este jelentett valamit, de te elmentél egy szó nélkül. Ebből, arra következtettem, hogy téged, nem érdekellek.

-        De Seb, ez… - vágtam volna közbe ő pedig a számra tette az ujját.

-        Elmentél. Én pedig visszatértem Hannahoz. Naivan azt hittem, ez lesz a jó megoldás. De nem. A te és az éjszaka emléke, nem hagyott nyugodni. Nem éreztem azt vele, amit veled akkor. Csak szenvedtünk egymás mellett. A szakítást igazából évekig húztuk-halasztottuk. Azt hittem nincs szerencsém. Erre ma megláttalak a fotózáson és éreztem, hogy semmit nem változtak érzéseim. Sőt kiderült, hogy van egy fiam is. Ez a nap, hihetetlen. Újra itt vagy mellettem és kiderült, hogy van egy fiunk…

-        Te vagy Martin apja? – hallottam meg a bátyám hangját a lépcső felől. Mind a ketten felé kaptuk a fejünket. Dan arca mindent elárult. Rettenetesen dühös volt.

-        Igen. – húzta ki magát Seb büszkén. Erre a bátyám, mint egy felbőszült bika elindult Seb felé és behúzott neki.

-        Istenem. Dan ezt miért csináltad? – kérdeztem meg közben pedig Seb vérző orrát néztem.

-        Még azt kérdezed, hogy miért? Ő ejtett teherbe és ő volt az, aki miatt az egész város kurvának tartott, mert várandós lettél és nem ismerték az apát.

-        Nem az ő hibája, ugyan úgy az enyém is. Ha elmondom, hogy ki az, akkor is kurvának tartottak volna, hiszen egy boldog párkapcsolatban élt. – De a bátyámat ez nem érdekelte, inkább Seb felé fordult.

-        Én bíztam benned, de te az első adandó alkalommal lefeküdtél vele.

-        Értsd már meg. Én is akartam. Nem erőltette rám magát. Pont ezért nem mondtam el, hogy Martin édesapja Sebastian. Nem akartam, hogy megutáld miattam. Nem akartam szétzúzni a barátságotok. Most pedig sikerült. Én nem akartam ezt. – mondtam és sírva leültem a kanapéra.

-        Nincs baj. Bevert nekem jogosan, ennyivel letudtuk. – mondta Seb és átkarolt.

-        Csak szeretnéd. – morogta a bátyám. Erre még inkább elkezdtem sírni. – Jól van nincs baj, beverte és letudtok. Csak értsd meg, féltelek téged és Martint is.

-        Miért? – kérdeztük egyszerre.

-        Ez nyilvánosságra fog kerülni, vagy el akarod titkolni Martin létezését? – szegezte Sebnek a kérdést.

-        Nem. Büszkén fogom vállalni, hogy van egy fiam.

-        Rendben. A sajtó Martint nem fogja kikezdeni, de rád és Bellára rá fog szállni. Tudni akarják majd, ki ő, miért nem ismerte eddig senki. Miért nem szóltál Martinról és miért voltál Hannaval helyettük. Szerintem ezek az alapok. Nem akarom, hogy megalázzák.

-        Hidd el, azt én sem. De szeretném mind a kettejüket magam mellett tudni.

-        Tessék? Én valahogy kimaradtam. –jegyeztem meg csípősen.

-        Kérlek, nem akarlak elveszíteni. – mondta Seb.

-        Figyeljetek. Nekem ehhez késő van. Seb holnap mit csinálsz?

-        Semmit.

-        Ha van kedved, gyere át és menjünk el sétálni Martinnal.

-        Rendben. 10-re jövök az jó?

-        Igen. – mondtam, erre mindannyian felálltunk. Még szerettem volna egy kicsit beszélni Sebastiannal, ezért szúrósan néztem a bátyámra.

-        Értettem. – vette a célzást. – Már megyek is. Jó éjszakát! – biccentett Seb felé, nekem pedig megsimogatta a karom, közben pedig felment az emeletre.

-        Köszönöm, hogy ennyire megértő voltál. – mondtam Sebastiannak.

-        Én köszönöm, a kisfiam. – mondta.

-        De még nem is ismered.

-        De téged igen és tudom, hogy te milyen vagy.

-        Köszönöm. Most akkor jó éjt kívánok neked. – mondtam és adtam egy puszit az arcára.

-        Jó éjt neked. – mondta majd viszonozta a puszit. Mikor becsukta maga után az ajtót, eszembe jutott valami. Gyorsan beszaladtam a dolgozóba onnan lekaptam egy viszonylag vastag könyvet és Seb után szaladtam.

-        Seb! – kiáltottam el magam miután kiértem az ajtón. Ő megfordult és elindult visszafelé, én pedig kifutottam a kapuhoz.

-        Tessék? – kérdezte meg mosolyogva.

-        Szeretnék adni neked valamit.

-        Mégis mit?

-        Hát nagyon fontos volt az elmúlt időszakban ez a könyvecske – adtam a kezébe a naplót – azóta van meg, hogy megtudtam Martin létezését. Leírtam az érzéseim, beleragasztottam az ultrahang képeket is. Sőt minden vizsgálat után lefotóztam a pocakom, azokat a képeket is beleragasztottam. Benne van az első képe, az első mosolya, amikor felállt, amikor kimondta első szavát. Minden, ami idáig fontos volt. Az utolsó bejegyzés 2 napja került bele. Azt hiszem hasznodra lesz.

-        Köszönöm. – forgatta meg a kezében a könyvet, mintha valami ereklyét fogna a kezében.

-        Akkor jó éjszakát. – mondtam és épp egy puszit adtam volna, amikor elfordította az arcát és megcsókoltam, ő pedig átkarolt engem, de én eltoltam magamtól. – Ezt nem szabad. Jó éjszakát! – mondtam és visszaszaladtam a házba. Miután felmentem a szobába, nem tudtam hova tenni Seb viselkedését. Valamit érez irántam? Egész éjjel forgolódtam. Nem tudtam, mit akar tőlem. Ezeken gondolkodva, merültem álomba. Reggel pedig arra keltem, hogy valaki figyel. Mikor kinyitottam a szemeim, a kisfiam kíváncsi tekintetével találtam szembe magam.

-        Szia Mami!
-        Szia, prücsök? Hát te mit csinálsz ilyen korán?
-        A dédi mondta, hogy keltselek fel, mert 9 óra és nem sokára jön Sebastian.
-        Tessék?- pattantam fel, és mint egy örült kezdtem el öltözni. Szerencsére a nagyim Martint már felöltöztette, aki az ágyamon ült és játszott. Gyorsan végeztem az öltözéssel, éppen a hajamat fésültem, amikor két kérdést szegezett nekem.
-        Mami? – nézett rám komolyan.

-        Igen?

-        Nekem miért nincs apukám? A barátaimnak van, de nekem nincs. Meg miért jön át Sebastian? Mit akar tőled?
-        Martin. Ez nagyon bonyolult.
-        De mamika, mond el nekem. – nézett rám az apja szemeivel, aminek sohasem tudtam ellenállni. Annyira értelmes kisfiú volt. Mindent megértett, amiről beszéltünk. Nem volt koravén, hiszen tudott ő is rossz lenni, de néha viszont annyira komoly. Istenem a 3 éves fiam még ebben is olyan, mint az édesapja!
-        Jó. De akkor megígéred, hogy nem lesz hiszti igaz?
-        Igen.
-        Nos, neked is van apukád, mint minden más kisgyereknek. Csak a tied eddig nem vett részt az életedben.
-        Nem szeret? – kérdezte lekonyuló szájjal és magához szorította a nélkülözhetetlen elefántját.
-        De nagyon szeret. Csak a mami butasága miatt nem látogatott meg eddig.
-        Akkor mostantól el fog jönni hozzám?
-        Igen, de csak akkor, ha szeretnéd.
-        Nagyon szeretném. – erre a mondatra könnyebbültem meg. Igazából úgy éreztem, hogy most jön a fekete leves.
-        Akkor mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ma megismerd az apukád?
-        Mami. Az nagyon jó lesz. Mert akkor nekem is lesz apukám, mint David-nak és akkor ő el fog vinni játszani meg fagyizni, meg… - de nem figyeltem tovább a kisfiam csacsogását, mivel túlságosan lefoglalt az a gondolat, hogy milyen rossz anya is vagyok. Hiszen nem engedtem hozzá Sebastiant. Ő soha nem említette, hogy hiányzik az apukája, de most ahogy beszél róla, látom, hogy igenis várta azt amikor megjelenik az édesapja. A gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. Ránéztem az órára ami, 9:55-öt mutatott, azt hiszem, Seb nem bírta kivárni a 10 órát.
-        Martin, kinyitod az ajtót? – kérdeztem meg a kisfiam, amikor lementünk a lépcsőn.
-        Miért anya?  - kérdezte meg, pont úgy, ahogy azt Seb szokta csinálni, amikor valamit nem akar megcsinálni.
-        Nem tudhatod, milyen meglepetés vár még rád! – majd rám nézett leszaladt és kicsapta az ajtót, ahol Sebastian állt és megbűvölten nézte a fiát.
-        Mami! – fordult vissza kissé csalódottan Martin. – Hiszen ez csak Sebastian.
-        Na? Szerinted ő nem lehet meglepetés?
-        De. Csak, azt hittem…
-        Inkább ezt bent mondjátok el neki.  – mondta a nagyim. – Frau Wolff már félig kiesett az ablakon annyira leskelődik.
-        Jó. Akkor gyere be, azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjuk Martinnak. – mondtam, miközben bekísértem a nappaliba, ahol a kisfiúnk már játszott.
-        Biztos vagy benne?- kérdezte aggódva,
-        Igen. Reggel megkérdezte, hogy neki miért nincs apukája.
-        Akkor…
-        Mikor kinyitotta, arra számított, hogy az apukája áll az ajtóban. Habár ő magas sem tudja ki az. Szerintem örülni fog.
-        Az apukáját várja?
-        Igen. Akkor vágjunk bele. – mondtam. – Martin kicsim, beszélgetünk egy kicsit?
-        Igen, mami. – trappolt oda mellém és magához szorította az elefántját.
-        Emlékszel arra, hogy miről beszélgettünk, amíg én öltöztem?
-        Igen. Az apuról beszélgettünk, meg arról, hogy szeret engem csak nem tudott, arról, hogy én vagyok.
-        Bizony. Kíváncsi vagy rá, hogy ki az apukád?
-        Igen.
-        Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a TE apukád Sebastian? – kérdeztem meg félve tőle.
-        Az apu Seb? – kérdezte meg Martin.
-        Igen. – válaszolta meg ezt helyettem Seb.
-        Akkor Te fogsz elvinni fagyizni? – kérdezte meg a számára legfontosabb kérdést.
-        Igen. – mondta Seb mosolyogva.
-        Mikor?
-        Akár most is, ha szeretnéd.
-        Juhé. – kiáltotta el magát, majd kiszaladt a nappaliból és csak a hangját hallottuk. –Dédi! Képzeld el nekem is van apukám. Sebastian az apukám és most elvisz fagyizni.
-        Megragadta a lényeget. – nyögtem ki.
-        Ez könnyebben is ment, mint gondoltam. – mondta Seb.
-        Még gyerek. Igazán nem is fogja fel a dolog jelentőségét.
-        Elvihetlek titeket ebédelni?
-        Tessék?
-        Jöttök velem ebédelni?
-        Igen, köszönjük. Martin gyere, elmegyünk sétálni. – szóltam a kisfiamnak, aki hatalmas vigyorral az arcán, megérkezett közénk.
-        Akkor megyünk?- kérdezte a fiam és megfogta Seb kezét.
-        Induljunk.
Elmentünk a helyi parkba nagyon sokat beszélgettünk. Leginkább hagytam, hogy Martin Sebbel legyen. Szokjanak össze. Én inkább a háttérből figyeltem őket. Nagyon aranyosak voltak együtt. Az ebédidő közeledtével Seb feldobta, hogy menjünk a szüleihez enni. Eleinte vonakodtam, ám miután mondta, hogy a szülei tudnak rólunk, inkább megijedtem. De mondta, hogy az első döbbenet után, nagyon megörültek neki. Végül ott ebédeltünk, ami nagyon jól sikerült. Martin kezdetben nagyon visszafogott volt, hiszen sok volt neki egyszerre ennyi ember.

Az igazat megvallva nagyon nehezen szoktam, meg azt, hogy Martint meg kell osztanom mással. Viszont nagyon örültem, hogy Sebbel ennyire megtalálta a hangot. Így durván 2 hónap távlatából örültem annak, hogy nem titkoltam tovább a kisfiam az apja elől. A kisfiam nem kell titkolnom, mivel Seb egy riportban elárulta, hogy van egy kisfia, akit imád. A sajtó nagyon sokáig csámcsogott az ügyön, ebből kifolyólag, nem a kisfiúnk lett Seb partnere a fotózáson.

Martin szülinapját nem tudtuk együtt ünnepelni, mivel ő a Japán Nagydíjra utazott. Nem jött haza csak 1,5 héttel később. Szerencsére a szülei és az öccse átjöttek, így közösen ünnepeltük meg a kisfiam 3. születésnapját. Nem szenvedett hiányt az apukájából sem, mivel amit végzett rögtön skypoltunk így láthatta őt is. A legnagyobb meglepetést azonban az volt, amikor Seb hazaért az „ázsiai hadjáratról” azt mondta, hogy szeretné, ha elkísérnénk, őt az évadzáró Brazil Nagydíjra. Meghallotta ezt Martin is aki, attól fogva ezzel nyaggatott. Aztán elkapott egy gyenge pillanatomban. Ezért lehet az, hogy itt ülünk egy szállodában, Brazíliában és azt várjuk, hogy kivigyenek minket az Interlagos-i pályára, hogy megnézzük a mindent eldöntő futamot. A tegnapi időmérő nem ment a legfényesebben. Seb „csak” a negyedik lett, ám nagy megnyugvásra Alonso csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni. Britta és Heikki tanácsára gyorsan elhagytuk a boxutcát, mivel úgy gondolták, hogy Martinnak nem kéne látni, amikor Seb valóban kifakad. Így inkább visszamentünk a szállodába, ahol viccesen töltöttük a vacsoráig lévő időt. Mikor Seb hazaért már sokkal nyugodtabb volt. A legfurább az volt, hogy megkérte aludjak vele, mert az megnyugtatja. Nem tudtam neki nemet mondani. Sőt magát Sebastiant nem tudtam hová tenni. Érezne valamit irántam? Nem az lehetetlen. Talán csak hálát érez, azért amiért Martin létezik. Sokáig agyaltam ezen. Nem is tudom mikor aludtam el, csak azt tudom, hogy az ő karjai között. Reggel mikor felkeltem már nem volt mellettem, a komódon, viszont volt egy üzenet, hogy a pályán vár minket.

Martin rettenetesen izgatott volt, hiszen az apukáját fogja látni. Gyorsan felöltöztem. Felvettem egy fehér nyári ruhát, hozzá pedig kék kiegészítőket tettem fel. Nem akartam nagyon feltűnő lenni. Martin viszont nehezen vette fel, amit ráadtam. A másik cirkusz a játékai körül volt, az elefántját el akarta hozni, meg az összes játékát. Sokáig alkudoztunk, míg végül csak a polipját és az elefántot hozhatta magával.

A pályához érve a hátsó bejárathoz mentünk, hogy ott jussunk be a boxutcába. Nem akartuk, hogy Martint letámadják. A bejáratnál Molly a csapat egyik hostese várt. Az ő dolga volt várni minket. Nagyon aranyos volt. Elkísért minket motorome-ig, majd jó délutánt kívánt és elment dolgozni. Beérve a kisfiam eső dolga volt, hogy odament, az éppen a reggelijét fogyasztó Helmut Marko-hoz és megkérdezte tőle, hogy hol van az apukája. Az öreg a sok tévhit ellenére, nagyon aranyos volt és mondta, hogy most még nincs itt, mert dolga van, de addig meghívja Martint egy fagyira. A fiam elfogadta én megpróbáltam menteni a helyzetet, erre Helmut azt mondta, hogy hagyjam, hiszen csak egy kisfiú. Mikor az apja megérkezett Martin, csapot-papot otthagyott és csak rá koncentrált. Az apukájának is csak ő létezett. Mikor elérkezett az idő, hogy Seb felkészüljön odajött hozzám.

-        Bella, kérdezhetek valamit?
-        Már megtetted, de mond nyugodtan?
-        Sétálnátok egy picit velem?
-        De Seb. Kint fotósok hada van. Csak arra várnak, hogy… - ám ő közbevágott.
-        Tudom. De nem akarlak titeket titkolni. Most az egyszer lássanak titeket, aztán hagyjanak békén. Azt sem akarom, hogy folyamatosan ti legyetek a címlapon.
-        Jó akkor menjünk.
Majd megfogtam a kezét, ő pedig Martint vette fel és elindultunk. A fotósok nem mertek közel jönni, de így is hallottam a gépek kattogását, de nem érdekelt, az volt a fontos, hogy Ő nyugodt legyen.

Aztán nekivágott a szezon talán legfontosabb versenyének. Én pedig Heikki kezét szorongattam. A verseny elején megpörgették és mindent elölről kellett kezdenie. Volt egy pár olyan kör amikor a bajnoki cím elúszni látszott, de nem. Addig harcolt, amíg újra a megfelelő helyre hozta fel magát. Jött, küzdött és világbajnok lett, újra. Annyira büszke voltam rá, hiszen gyermekkora óta az az álma, hogy nyerjen és ez most sikerült. Martin nem értette minek örülünk annyira. Majd amikor elmondtuk neki, hogy az apukája nyert elkezdett tapsikolni. Az egész Red Bull őrjöngött. Mi viszont megpróbáltunk a háttérbe húzódni. Ám Seb nem talált minket és a keresésünkre indult. Éppen Martint vette fel, amikor megjelent Bernie Ecclestone.

-        Szervusz Sebastian! Gratulálok. Ez igazán szép volt. Szabad megismernem a bájos hölgyet és a fiatalurat?
-        Ők itt a családom. Martin a kisfiam és Anabella az édesanyja.
-        Öröm önöket megismerni. – fogott kezet velem Ecclestone, Martin fejét pedig megsimogatta.
-        Akárcsak önt, Mr. Ecclestone.
-        Ugyan kérem, csupán Bernie. Sebastian várlak este benneteket egy kis estélyre. Remélem, eljöttök.
-        Természetesen ott leszünk. Köszönjük. – mondta Seb. Miután Ecclestone elment nekiszegeztem a kérdést.
-        Sebastian?
-        Már meg akartam kérdezni. Eljössz velem?
-        Szívesen elmennék, de akkor ki fog vigyázni Martinra?
-        Molly. Már beszéltem vele. Ezek szerint jössz?
-        Igen. De nem tudom, mit vegyek fel.
-        Menjetek el Martinnal vásárolni. Mire visszaérek, készülj el.
-        Jó. Szia! – mondtam és megpusziltam, majd elvettem tőle a félig már alvó Martint.
-        Szia!
Kint egy kocsi várt ránk, ami visszavitt a szállodába. Martin csak addig pihent, amíg a szállodába visszaértünk. Aztán felélénkült és elkísért ruhát választani. Végig csacsogta az egészet. Mindent megvettem, egy csinos borvörös ruhát és hozzá fekete kiegészítőket. Mikor Seb megjött akkor értünk vissza. Még szerencse, hogy 2 fürdőszoba volt a lakosztályhoz. Így ők egy fiús fürdést tartottak, amíg én egyedül relaxáltam és készülődhettem.  

A hajamat egy laza kontyba fogtam. Kilencre én is kész lettem. Mielőtt elmentem volna, adtam egy jó éjt puszit a fiamnak, aki éppen mesét nézett Molly-val. Aki szólt, hogy Seb azt üzeni, hogy lent vár a hallban. Mikor lementem láttam, hogy lazára vette a formát és éppen egy pilóta társával beszélgetett. Mikor az meglátott, megbökte Sebet, aki azonnal megfordult. Láttam a szemében a döbbenetet. Mikor elém sietett annyira aranyos volt. Bemutatta az idegent, akiről kiderült, hogy Kimi Raikkönen. Nagyon aranyos volt. Seb egész este el sem mozdult mellőlem, mindig ott volt. Állandóan hozzámért. Egy apróbb puszi, egy kisebb érintés, de mindig jelezte a külvilágnak, hogy vele vagyok. Az este folyamán nem ittam sokat, mivel nem akartam részegen hazamenni a kisfiam mellé. Hajnalban, mikor hazaértünk elküldtük aludni Mollyt. Éppen indultam volna aludni, csak fehérnemű és köntös volt rajtam, amikor Sebastianba ütköztem, rajta sem volt semmi egy alsógatyán kívül. Mind a ketten nagyot nyeltünk és megpróbáltuk elkerülni a másikat. Ám nem sikerült éppen kijutottam volna a fürdőből, amikor megfogta a karom magához rántott és annyit mondott.

-        Bella. Én ezt nem bírom tovább.
-        Mit?
-        Itt vagy mellettem és nem érhetek hozzád.
-        Seb, én… - de nem tudtam folytatni, mivel elkezdte apró csókokkal behinteni a nyakam.
-        Igen?
-        Akarom. – mondtam ki.
-        Istenem. – mondta, majd a két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Egyre inkább belemelegedtünk, mikor felkapott és gyorsan a szobájába vitt ledöntött az ágyra és csak annyit mormogott. – Ha abba akarod hagyni, most szólj utána, már nem fog menni.
-        Seb. Akarom, mindennél jobban.

Egyik dolog követte a másikat. Nem figyeltünk semmire, csak egymásra. Azt akartuk, hogy a másiknak jó legyen. Nem foglalkoztunk akkor és ott semmivel, nem foglalkoztunk a holnappal, csak mi számítottunk. Megtettük újra. Akkor és ott nem bántam meg, hogy megint lefeküdtem életem szerelmével.