Novella 2/3

Sziasztok!

Hoztam is a novella II.részét. Nagyon szépen köszönöm a véleményt és a pipákat is. Tudom, hogy sokat kérek, de ma is kaphatnék véleményt? Ha azt nem írtok, akkor kérlek legalább pipáljatok.

Remélem mindenki azt kapott amit szeretett volna. :)

Ha minden jól megy, holnap hozom a befejező részt.

Sok puszi:

               Réka 

UI.: Bocsi a sok képért, (de Én vizuális alkat vagyok), remélem nem zavar titeket. :)       

Midnight Memories

II. rész

-       Martin az én fiam. Ugye? – kérdezte meg, továbbra is a kezei között tartva az arcomat. De én makacsul hallgattam. – Kérlek, mond, hogy az enyém. – szinte könyörgő hangon kérlelt.

-        Felesleges tagadnom. Aki meglát együtt benneteket azonnal rá fog jönni, hogy Martin a Te fiad. Nagyon hasonlítotok. – mondtam sírva.

-        Köszönöm. – válaszolta, majd a legnagyobb meglepetésemre megcsókolt. Nem tudtam, mit kezdeni vele, egyszerűen csak élveztem a percet. Majd hirtelen elszakadtam tőle.

-        Seb. Ezt, nem szabadott volna.

-        Miért? – kérdezte döbbenten.

-        Megértem, hogy örülsz, mert Martin a fiad, de attól nem kell engem megcsókolnod. Nem szeretem az ilyet.

-        Mit, ha megcsókolnak?

-        Nem, azt nem szeretem, ha nem őszintén teszed.

-        Ebben mi volt a nem őszinte? Tudod mióta meg akarlak csókolni úgy, hogy nincs semmi a háttérben?

-        Nem. – mondtam halkan.

-        Jó akkor elmondom, már akkor tetszettél, amikor betöltötted a 14-et, de akkor én 17 voltam és a 3 év nagy korkülönbség volt akkor. Meg nem tudtam volna a bátyád szemébe nézni. Az Isten szerelmére, a legjobb barátom húga vagy, Én mégis elképzeltelek magam mellett. Nemcsak az iskolában, hanem az ágyban is. Nem tudtam mit kezdeni veled, ahogy nőttél egyre gyönyörűbb lettél és egyre több srác figyelt fel rád. Nagyon zavart az, hogy más is észrevette, milyen szép vagy. – amikor ezt mondta a megfogta és elkezdte simogatni az arcomat. – Ez a mai napig nem változott. Igazából, önös érdek miatt akartalak megvédeni a srácoktól. Nem akartam, hogy bárki más a közeledben legyen. Ezért inkább, mindenkitől óvtalak. Aztán, azon a szilveszteri estén, minden megváltozott. Mind a ketten ittunk én talán többet is, mint te. Megtettük és Én egy percet nem bántam belőle. Sőt mindenre emlékszem. A sóhajokra, a csókodra. Mindenre. De te reggelre eltűntél. Kerestelek, de sehol sem találtalak. Azt hittem, az az este jelentett valamit, de te elmentél egy szó nélkül. Ebből, arra következtettem, hogy téged, nem érdekellek.

-        De Seb, ez… - vágtam volna közbe ő pedig a számra tette az ujját.

-        Elmentél. Én pedig visszatértem Hannahoz. Naivan azt hittem, ez lesz a jó megoldás. De nem. A te és az éjszaka emléke, nem hagyott nyugodni. Nem éreztem azt vele, amit veled akkor. Csak szenvedtünk egymás mellett. A szakítást igazából évekig húztuk-halasztottuk. Azt hittem nincs szerencsém. Erre ma megláttalak a fotózáson és éreztem, hogy semmit nem változtak érzéseim. Sőt kiderült, hogy van egy fiam is. Ez a nap, hihetetlen. Újra itt vagy mellettem és kiderült, hogy van egy fiunk…

-        Te vagy Martin apja? – hallottam meg a bátyám hangját a lépcső felől. Mind a ketten felé kaptuk a fejünket. Dan arca mindent elárult. Rettenetesen dühös volt.

-        Igen. – húzta ki magát Seb büszkén. Erre a bátyám, mint egy felbőszült bika elindult Seb felé és behúzott neki.

-        Istenem. Dan ezt miért csináltad? – kérdeztem meg közben pedig Seb vérző orrát néztem.

-        Még azt kérdezed, hogy miért? Ő ejtett teherbe és ő volt az, aki miatt az egész város kurvának tartott, mert várandós lettél és nem ismerték az apát.

-        Nem az ő hibája, ugyan úgy az enyém is. Ha elmondom, hogy ki az, akkor is kurvának tartottak volna, hiszen egy boldog párkapcsolatban élt. – De a bátyámat ez nem érdekelte, inkább Seb felé fordult.

-        Én bíztam benned, de te az első adandó alkalommal lefeküdtél vele.

-        Értsd már meg. Én is akartam. Nem erőltette rám magát. Pont ezért nem mondtam el, hogy Martin édesapja Sebastian. Nem akartam, hogy megutáld miattam. Nem akartam szétzúzni a barátságotok. Most pedig sikerült. Én nem akartam ezt. – mondtam és sírva leültem a kanapéra.

-        Nincs baj. Bevert nekem jogosan, ennyivel letudtuk. – mondta Seb és átkarolt.

-        Csak szeretnéd. – morogta a bátyám. Erre még inkább elkezdtem sírni. – Jól van nincs baj, beverte és letudtok. Csak értsd meg, féltelek téged és Martint is.

-        Miért? – kérdeztük egyszerre.

-        Ez nyilvánosságra fog kerülni, vagy el akarod titkolni Martin létezését? – szegezte Sebnek a kérdést.

-        Nem. Büszkén fogom vállalni, hogy van egy fiam.

-        Rendben. A sajtó Martint nem fogja kikezdeni, de rád és Bellára rá fog szállni. Tudni akarják majd, ki ő, miért nem ismerte eddig senki. Miért nem szóltál Martinról és miért voltál Hannaval helyettük. Szerintem ezek az alapok. Nem akarom, hogy megalázzák.

-        Hidd el, azt én sem. De szeretném mind a kettejüket magam mellett tudni.

-        Tessék? Én valahogy kimaradtam. –jegyeztem meg csípősen.

-        Kérlek, nem akarlak elveszíteni. – mondta Seb.

-        Figyeljetek. Nekem ehhez késő van. Seb holnap mit csinálsz?

-        Semmit.

-        Ha van kedved, gyere át és menjünk el sétálni Martinnal.

-        Rendben. 10-re jövök az jó?

-        Igen. – mondtam, erre mindannyian felálltunk. Még szerettem volna egy kicsit beszélni Sebastiannal, ezért szúrósan néztem a bátyámra.

-        Értettem. – vette a célzást. – Már megyek is. Jó éjszakát! – biccentett Seb felé, nekem pedig megsimogatta a karom, közben pedig felment az emeletre.

-        Köszönöm, hogy ennyire megértő voltál. – mondtam Sebastiannak.

-        Én köszönöm, a kisfiam. – mondta.

-        De még nem is ismered.

-        De téged igen és tudom, hogy te milyen vagy.

-        Köszönöm. Most akkor jó éjt kívánok neked. – mondtam és adtam egy puszit az arcára.

-        Jó éjt neked. – mondta majd viszonozta a puszit. Mikor becsukta maga után az ajtót, eszembe jutott valami. Gyorsan beszaladtam a dolgozóba onnan lekaptam egy viszonylag vastag könyvet és Seb után szaladtam.

-        Seb! – kiáltottam el magam miután kiértem az ajtón. Ő megfordult és elindult visszafelé, én pedig kifutottam a kapuhoz.

-        Tessék? – kérdezte meg mosolyogva.

-        Szeretnék adni neked valamit.

-        Mégis mit?

-        Hát nagyon fontos volt az elmúlt időszakban ez a könyvecske – adtam a kezébe a naplót – azóta van meg, hogy megtudtam Martin létezését. Leírtam az érzéseim, beleragasztottam az ultrahang képeket is. Sőt minden vizsgálat után lefotóztam a pocakom, azokat a képeket is beleragasztottam. Benne van az első képe, az első mosolya, amikor felállt, amikor kimondta első szavát. Minden, ami idáig fontos volt. Az utolsó bejegyzés 2 napja került bele. Azt hiszem hasznodra lesz.

-        Köszönöm. – forgatta meg a kezében a könyvet, mintha valami ereklyét fogna a kezében.

-        Akkor jó éjszakát. – mondtam és épp egy puszit adtam volna, amikor elfordította az arcát és megcsókoltam, ő pedig átkarolt engem, de én eltoltam magamtól. – Ezt nem szabad. Jó éjszakát! – mondtam és visszaszaladtam a házba. Miután felmentem a szobába, nem tudtam hova tenni Seb viselkedését. Valamit érez irántam? Egész éjjel forgolódtam. Nem tudtam, mit akar tőlem. Ezeken gondolkodva, merültem álomba. Reggel pedig arra keltem, hogy valaki figyel. Mikor kinyitottam a szemeim, a kisfiam kíváncsi tekintetével találtam szembe magam.

-        Szia Mami!
-        Szia, prücsök? Hát te mit csinálsz ilyen korán?
-        A dédi mondta, hogy keltselek fel, mert 9 óra és nem sokára jön Sebastian.
-        Tessék?- pattantam fel, és mint egy örült kezdtem el öltözni. Szerencsére a nagyim Martint már felöltöztette, aki az ágyamon ült és játszott. Gyorsan végeztem az öltözéssel, éppen a hajamat fésültem, amikor két kérdést szegezett nekem.
-        Mami? – nézett rám komolyan.

-        Igen?

-        Nekem miért nincs apukám? A barátaimnak van, de nekem nincs. Meg miért jön át Sebastian? Mit akar tőled?
-        Martin. Ez nagyon bonyolult.
-        De mamika, mond el nekem. – nézett rám az apja szemeivel, aminek sohasem tudtam ellenállni. Annyira értelmes kisfiú volt. Mindent megértett, amiről beszéltünk. Nem volt koravén, hiszen tudott ő is rossz lenni, de néha viszont annyira komoly. Istenem a 3 éves fiam még ebben is olyan, mint az édesapja!
-        Jó. De akkor megígéred, hogy nem lesz hiszti igaz?
-        Igen.
-        Nos, neked is van apukád, mint minden más kisgyereknek. Csak a tied eddig nem vett részt az életedben.
-        Nem szeret? – kérdezte lekonyuló szájjal és magához szorította a nélkülözhetetlen elefántját.
-        De nagyon szeret. Csak a mami butasága miatt nem látogatott meg eddig.
-        Akkor mostantól el fog jönni hozzám?
-        Igen, de csak akkor, ha szeretnéd.
-        Nagyon szeretném. – erre a mondatra könnyebbültem meg. Igazából úgy éreztem, hogy most jön a fekete leves.
-        Akkor mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ma megismerd az apukád?
-        Mami. Az nagyon jó lesz. Mert akkor nekem is lesz apukám, mint David-nak és akkor ő el fog vinni játszani meg fagyizni, meg… - de nem figyeltem tovább a kisfiam csacsogását, mivel túlságosan lefoglalt az a gondolat, hogy milyen rossz anya is vagyok. Hiszen nem engedtem hozzá Sebastiant. Ő soha nem említette, hogy hiányzik az apukája, de most ahogy beszél róla, látom, hogy igenis várta azt amikor megjelenik az édesapja. A gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. Ránéztem az órára ami, 9:55-öt mutatott, azt hiszem, Seb nem bírta kivárni a 10 órát.
-        Martin, kinyitod az ajtót? – kérdeztem meg a kisfiam, amikor lementünk a lépcsőn.
-        Miért anya?  - kérdezte meg, pont úgy, ahogy azt Seb szokta csinálni, amikor valamit nem akar megcsinálni.
-        Nem tudhatod, milyen meglepetés vár még rád! – majd rám nézett leszaladt és kicsapta az ajtót, ahol Sebastian állt és megbűvölten nézte a fiát.
-        Mami! – fordult vissza kissé csalódottan Martin. – Hiszen ez csak Sebastian.
-        Na? Szerinted ő nem lehet meglepetés?
-        De. Csak, azt hittem…
-        Inkább ezt bent mondjátok el neki.  – mondta a nagyim. – Frau Wolff már félig kiesett az ablakon annyira leskelődik.
-        Jó. Akkor gyere be, azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjuk Martinnak. – mondtam, miközben bekísértem a nappaliba, ahol a kisfiúnk már játszott.
-        Biztos vagy benne?- kérdezte aggódva,
-        Igen. Reggel megkérdezte, hogy neki miért nincs apukája.
-        Akkor…
-        Mikor kinyitotta, arra számított, hogy az apukája áll az ajtóban. Habár ő magas sem tudja ki az. Szerintem örülni fog.
-        Az apukáját várja?
-        Igen. Akkor vágjunk bele. – mondtam. – Martin kicsim, beszélgetünk egy kicsit?
-        Igen, mami. – trappolt oda mellém és magához szorította az elefántját.
-        Emlékszel arra, hogy miről beszélgettünk, amíg én öltöztem?
-        Igen. Az apuról beszélgettünk, meg arról, hogy szeret engem csak nem tudott, arról, hogy én vagyok.
-        Bizony. Kíváncsi vagy rá, hogy ki az apukád?
-        Igen.
-        Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a TE apukád Sebastian? – kérdeztem meg félve tőle.
-        Az apu Seb? – kérdezte meg Martin.
-        Igen. – válaszolta meg ezt helyettem Seb.
-        Akkor Te fogsz elvinni fagyizni? – kérdezte meg a számára legfontosabb kérdést.
-        Igen. – mondta Seb mosolyogva.
-        Mikor?
-        Akár most is, ha szeretnéd.
-        Juhé. – kiáltotta el magát, majd kiszaladt a nappaliból és csak a hangját hallottuk. –Dédi! Képzeld el nekem is van apukám. Sebastian az apukám és most elvisz fagyizni.
-        Megragadta a lényeget. – nyögtem ki.
-        Ez könnyebben is ment, mint gondoltam. – mondta Seb.
-        Még gyerek. Igazán nem is fogja fel a dolog jelentőségét.
-        Elvihetlek titeket ebédelni?
-        Tessék?
-        Jöttök velem ebédelni?
-        Igen, köszönjük. Martin gyere, elmegyünk sétálni. – szóltam a kisfiamnak, aki hatalmas vigyorral az arcán, megérkezett közénk.
-        Akkor megyünk?- kérdezte a fiam és megfogta Seb kezét.
-        Induljunk.
Elmentünk a helyi parkba nagyon sokat beszélgettünk. Leginkább hagytam, hogy Martin Sebbel legyen. Szokjanak össze. Én inkább a háttérből figyeltem őket. Nagyon aranyosak voltak együtt. Az ebédidő közeledtével Seb feldobta, hogy menjünk a szüleihez enni. Eleinte vonakodtam, ám miután mondta, hogy a szülei tudnak rólunk, inkább megijedtem. De mondta, hogy az első döbbenet után, nagyon megörültek neki. Végül ott ebédeltünk, ami nagyon jól sikerült. Martin kezdetben nagyon visszafogott volt, hiszen sok volt neki egyszerre ennyi ember.

Az igazat megvallva nagyon nehezen szoktam, meg azt, hogy Martint meg kell osztanom mással. Viszont nagyon örültem, hogy Sebbel ennyire megtalálta a hangot. Így durván 2 hónap távlatából örültem annak, hogy nem titkoltam tovább a kisfiam az apja elől. A kisfiam nem kell titkolnom, mivel Seb egy riportban elárulta, hogy van egy kisfia, akit imád. A sajtó nagyon sokáig csámcsogott az ügyön, ebből kifolyólag, nem a kisfiúnk lett Seb partnere a fotózáson.

Martin szülinapját nem tudtuk együtt ünnepelni, mivel ő a Japán Nagydíjra utazott. Nem jött haza csak 1,5 héttel később. Szerencsére a szülei és az öccse átjöttek, így közösen ünnepeltük meg a kisfiam 3. születésnapját. Nem szenvedett hiányt az apukájából sem, mivel amit végzett rögtön skypoltunk így láthatta őt is. A legnagyobb meglepetést azonban az volt, amikor Seb hazaért az „ázsiai hadjáratról” azt mondta, hogy szeretné, ha elkísérnénk, őt az évadzáró Brazil Nagydíjra. Meghallotta ezt Martin is aki, attól fogva ezzel nyaggatott. Aztán elkapott egy gyenge pillanatomban. Ezért lehet az, hogy itt ülünk egy szállodában, Brazíliában és azt várjuk, hogy kivigyenek minket az Interlagos-i pályára, hogy megnézzük a mindent eldöntő futamot. A tegnapi időmérő nem ment a legfényesebben. Seb „csak” a negyedik lett, ám nagy megnyugvásra Alonso csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni. Britta és Heikki tanácsára gyorsan elhagytuk a boxutcát, mivel úgy gondolták, hogy Martinnak nem kéne látni, amikor Seb valóban kifakad. Így inkább visszamentünk a szállodába, ahol viccesen töltöttük a vacsoráig lévő időt. Mikor Seb hazaért már sokkal nyugodtabb volt. A legfurább az volt, hogy megkérte aludjak vele, mert az megnyugtatja. Nem tudtam neki nemet mondani. Sőt magát Sebastiant nem tudtam hová tenni. Érezne valamit irántam? Nem az lehetetlen. Talán csak hálát érez, azért amiért Martin létezik. Sokáig agyaltam ezen. Nem is tudom mikor aludtam el, csak azt tudom, hogy az ő karjai között. Reggel mikor felkeltem már nem volt mellettem, a komódon, viszont volt egy üzenet, hogy a pályán vár minket.

Martin rettenetesen izgatott volt, hiszen az apukáját fogja látni. Gyorsan felöltöztem. Felvettem egy fehér nyári ruhát, hozzá pedig kék kiegészítőket tettem fel. Nem akartam nagyon feltűnő lenni. Martin viszont nehezen vette fel, amit ráadtam. A másik cirkusz a játékai körül volt, az elefántját el akarta hozni, meg az összes játékát. Sokáig alkudoztunk, míg végül csak a polipját és az elefántot hozhatta magával.

A pályához érve a hátsó bejárathoz mentünk, hogy ott jussunk be a boxutcába. Nem akartuk, hogy Martint letámadják. A bejáratnál Molly a csapat egyik hostese várt. Az ő dolga volt várni minket. Nagyon aranyos volt. Elkísért minket motorome-ig, majd jó délutánt kívánt és elment dolgozni. Beérve a kisfiam eső dolga volt, hogy odament, az éppen a reggelijét fogyasztó Helmut Marko-hoz és megkérdezte tőle, hogy hol van az apukája. Az öreg a sok tévhit ellenére, nagyon aranyos volt és mondta, hogy most még nincs itt, mert dolga van, de addig meghívja Martint egy fagyira. A fiam elfogadta én megpróbáltam menteni a helyzetet, erre Helmut azt mondta, hogy hagyjam, hiszen csak egy kisfiú. Mikor az apja megérkezett Martin, csapot-papot otthagyott és csak rá koncentrált. Az apukájának is csak ő létezett. Mikor elérkezett az idő, hogy Seb felkészüljön odajött hozzám.

-        Bella, kérdezhetek valamit?
-        Már megtetted, de mond nyugodtan?
-        Sétálnátok egy picit velem?
-        De Seb. Kint fotósok hada van. Csak arra várnak, hogy… - ám ő közbevágott.
-        Tudom. De nem akarlak titeket titkolni. Most az egyszer lássanak titeket, aztán hagyjanak békén. Azt sem akarom, hogy folyamatosan ti legyetek a címlapon.
-        Jó akkor menjünk.
Majd megfogtam a kezét, ő pedig Martint vette fel és elindultunk. A fotósok nem mertek közel jönni, de így is hallottam a gépek kattogását, de nem érdekelt, az volt a fontos, hogy Ő nyugodt legyen.

Aztán nekivágott a szezon talán legfontosabb versenyének. Én pedig Heikki kezét szorongattam. A verseny elején megpörgették és mindent elölről kellett kezdenie. Volt egy pár olyan kör amikor a bajnoki cím elúszni látszott, de nem. Addig harcolt, amíg újra a megfelelő helyre hozta fel magát. Jött, küzdött és világbajnok lett, újra. Annyira büszke voltam rá, hiszen gyermekkora óta az az álma, hogy nyerjen és ez most sikerült. Martin nem értette minek örülünk annyira. Majd amikor elmondtuk neki, hogy az apukája nyert elkezdett tapsikolni. Az egész Red Bull őrjöngött. Mi viszont megpróbáltunk a háttérbe húzódni. Ám Seb nem talált minket és a keresésünkre indult. Éppen Martint vette fel, amikor megjelent Bernie Ecclestone.

-        Szervusz Sebastian! Gratulálok. Ez igazán szép volt. Szabad megismernem a bájos hölgyet és a fiatalurat?
-        Ők itt a családom. Martin a kisfiam és Anabella az édesanyja.
-        Öröm önöket megismerni. – fogott kezet velem Ecclestone, Martin fejét pedig megsimogatta.
-        Akárcsak önt, Mr. Ecclestone.
-        Ugyan kérem, csupán Bernie. Sebastian várlak este benneteket egy kis estélyre. Remélem, eljöttök.
-        Természetesen ott leszünk. Köszönjük. – mondta Seb. Miután Ecclestone elment nekiszegeztem a kérdést.
-        Sebastian?
-        Már meg akartam kérdezni. Eljössz velem?
-        Szívesen elmennék, de akkor ki fog vigyázni Martinra?
-        Molly. Már beszéltem vele. Ezek szerint jössz?
-        Igen. De nem tudom, mit vegyek fel.
-        Menjetek el Martinnal vásárolni. Mire visszaérek, készülj el.
-        Jó. Szia! – mondtam és megpusziltam, majd elvettem tőle a félig már alvó Martint.
-        Szia!
Kint egy kocsi várt ránk, ami visszavitt a szállodába. Martin csak addig pihent, amíg a szállodába visszaértünk. Aztán felélénkült és elkísért ruhát választani. Végig csacsogta az egészet. Mindent megvettem, egy csinos borvörös ruhát és hozzá fekete kiegészítőket. Mikor Seb megjött akkor értünk vissza. Még szerencse, hogy 2 fürdőszoba volt a lakosztályhoz. Így ők egy fiús fürdést tartottak, amíg én egyedül relaxáltam és készülődhettem.  

A hajamat egy laza kontyba fogtam. Kilencre én is kész lettem. Mielőtt elmentem volna, adtam egy jó éjt puszit a fiamnak, aki éppen mesét nézett Molly-val. Aki szólt, hogy Seb azt üzeni, hogy lent vár a hallban. Mikor lementem láttam, hogy lazára vette a formát és éppen egy pilóta társával beszélgetett. Mikor az meglátott, megbökte Sebet, aki azonnal megfordult. Láttam a szemében a döbbenetet. Mikor elém sietett annyira aranyos volt. Bemutatta az idegent, akiről kiderült, hogy Kimi Raikkönen. Nagyon aranyos volt. Seb egész este el sem mozdult mellőlem, mindig ott volt. Állandóan hozzámért. Egy apróbb puszi, egy kisebb érintés, de mindig jelezte a külvilágnak, hogy vele vagyok. Az este folyamán nem ittam sokat, mivel nem akartam részegen hazamenni a kisfiam mellé. Hajnalban, mikor hazaértünk elküldtük aludni Mollyt. Éppen indultam volna aludni, csak fehérnemű és köntös volt rajtam, amikor Sebastianba ütköztem, rajta sem volt semmi egy alsógatyán kívül. Mind a ketten nagyot nyeltünk és megpróbáltuk elkerülni a másikat. Ám nem sikerült éppen kijutottam volna a fürdőből, amikor megfogta a karom magához rántott és annyit mondott.

-        Bella. Én ezt nem bírom tovább.
-        Mit?
-        Itt vagy mellettem és nem érhetek hozzád.
-        Seb, én… - de nem tudtam folytatni, mivel elkezdte apró csókokkal behinteni a nyakam.
-        Igen?
-        Akarom. – mondtam ki.
-        Istenem. – mondta, majd a két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Egyre inkább belemelegedtünk, mikor felkapott és gyorsan a szobájába vitt ledöntött az ágyra és csak annyit mormogott. – Ha abba akarod hagyni, most szólj utána, már nem fog menni.
-        Seb. Akarom, mindennél jobban.

Egyik dolog követte a másikat. Nem figyeltünk semmire, csak egymásra. Azt akartuk, hogy a másiknak jó legyen. Nem foglalkoztunk akkor és ott semmivel, nem foglalkoztunk a holnappal, csak mi számítottunk. Megtettük újra. Akkor és ott nem bántam meg, hogy megint lefeküdtem életem szerelmével.