Novella 3/3

Sziasztok!
Nos így az év utolsó napján megérkeztem a novella 3. egyben befejező része. Tudom, hogy egy teljes héttel később hoztam, de sajnos csak így tudtam feltenni. Remélem tetszik nektek a történet. Nekem, nagyon a szívemhez nőtt. :)
Örülnék, néhány hozzászólásnak, vagy pipának.
Boldog Újévet kívánok mindenkinek!
Sok puszi: 
                 Réka

UI.: Szurkoljunk Michael Schumacher-nek, hogy megnyerje a 92. mindent eldöntő nagydíját!

Midnight Memories

III.rész

Mikor reggel felkeltünk Brazíliában, nem volt lelkiismeret furdalásom, viszont Seb arcán átfutott valami...valami kellemetlen és bántó érzés. Egyértelműen a megbánás. Nem értettem miért. Ezért inkább fogtam magam felöltöztem és bementem Martinhoz. A kisfiam éppen akkor kezdett ébredezni. Megsimogattam és adtam egy puszit neki. Seb egyszer csak beszólt a szobába, hogy elmegy, majd jön. Ránk sem nézett, csak egyszerűen a válla fölött visszaszólt. A tegnapi éjszaka mintha meg sem történt volna. Ez a cselekedete tette fel az i-re a pontot. Döntöttem.

-        Martin! Kicsim kelj fel.

-        Miért mami? – kérdezte miközben felült és álmosan megdörzsölte a szemét.

-        Hazamegyünk. Öltözz fel! Kitettem a ruhád. Addig én összébb pakolok. – mondtam és magára hagytam. Összepakoltam. Majd bekapcsoltam Seb elöl hagyott gépét. Felszaladtam a netre, ahol láttam, hogy a legközelebb induló gépre van még 4 szabad hely ebből lefoglaltam kettőt. Minden előzményt, amit kerestem kitöröltem, hogy ne tudja meg a repülőjegy rendelést. Habár úgyis rá fog jönni, ha nem talál itt minket. Lecsaptam a gép fedelét és visszamentem a szobába Martinhoz, de előtte, rendeltem egy taxit. – Kicsim kész vagy?

-        Igen. A papi nem jön velünk?

-        Nem. Dolga van. – mondtam neki és kivezettem a szobából, ahol már bőröndünk volt. Nálam a táskám, rajta pedig a hátizsákja.

Mielőtt elmentünk volna a ruhát és mindent, amit Sebtől kaptam az estélyre az ágyára tettem. A szállodában leadtuk a kulcsot a taxi pedig, már várt ránk. Gyorsan beszálltunk és a reptér felé vettük az irányt. Mikor odaértünk, kifizettem a sofőrt és beszaladtunk a terminálba, hiszen már csak egy óránk volt indulásig. Gyorsan leadtam a bőröndöm. Az ellenőrzés és a beszállás elvett vagy 45 percet, így csak a gépen maradt időm telefonálni apának, hogy jöjjön ki elénk a reptérre. De megbeszéltük, hogy csak akkor hívom, ha átszálltunk Londonban. Mikor letettem a telefonom, akkor láttam, hogy 15 nem fogadott hívásom és 7 sms-em van Sebastiantól. Nem akartam egyikre sem válaszolni. Nagyon megbántott. Úgy éreztem magam az éjszaka után, mint egy szajha. Legyek boldog azért, mert lefeküdt velem? Az vagyok, de a viselkedése megmérgezte az érzelmeim. Alighogy a levegőbe emelkedünk Martin elaludt. Az utunk igazán nyugisan telt, aminek nagyon örültem. Martin szerencsére nem nagyon nyűgösködött. A 11 és fél órából 6-ot aludt, a fent maradó időben meg mesét nézett. Kaptunk mini DVD-lejátszókat. Még szerencse, hogy mindig nálunk van a mesepakk, vész esetére. Így hazáig a Jégkorszak különböző részeit élvezhettem. Londonban átszálltunk, ott bekapcsoltam a telefonom, hogy felhívjam apát, de a telefonom csak csipogott, 97 nem fogadott hívás és 26 sms. Nem rossz. Hívott ő is, de volt ami ismeretlen számról érkezett. Ám őszintén megvallva nem hatott meg. A London-Frankfurt egy órás útja, csak úgy elrepült mellettünk. Landolás után, apa várt minket a terminálnál.

-        Sziasztok! – mondta és felkapta az unokáját. – Gyertek! Azt hiszem, van megbeszélni valónk. – nézett rám nagyon csúnyán és kimentünk az autóhoz.

-        Jó csak előbb érjünk haza. – morogtam és beszálltam a kocsiba.

 Egész hazafele úton némán ültem. Apa néha kérdően rám nézett, de nem szóltam semmit. Martin ezzel szemben egész úton dumált. Be sem állt a szája. Csak mesélt és mesélt. Ezekben a történetekben az apja hősként volt feltüntetve. Ám türtőztettem magam és még ezekre sem reagáltam.

Ahogy hazaértünk rögtön kipattantam a kocsiból, és mint egy ovis bevágtattam. Még Martint is apa hozta be. De most nem volt sem energiám, sem kedvem a faggatózáshoz. Egyszerűen ledőltem az ágyra és nem akartam semmit csinálni. Nem gondolkodtam egyszerűen csak elaludtam. Arra kellettem fel, hogy valaki simogatja az arcom.

-        Szia Mami!

-        Szia! Hát te mit csinálsz?  - kérdeztem meg és felültem.

-        Csak megnéztem, hogy jól vagy e. Tegnap feljöttél, a nagypapi azt mondta, hogy hagyjalak magadra. De reggel nem te, hanem a Dédi adta a kakaóm én meg féltem. Ezért jöttem fel.

-        Mi? Már 27.-e van ?

-        Igen, és… - de ekkor elhallgatott, mert hangok szűrődtek fel. Én mutattam Martinnak, hogy maradjon csendben. Kinyitottam az ajtóm, hogy jobban halljam a lent beszélőket.

-        Lukas! Mond meg itt vannak?  - kérdezte egy hang, amely fájdalmas emlékeket ébresztett.

-        Igen, Seb. Nem tudom, mi történt köztetek, de a lányom tegnap kikészült és azóta is alszik. Egy árva szót nem beszélt velünk. Nagyon féltem.

-        Szerinted Én, hogy éreztem magam, amikor visszaértem a szállodai szobába és sehol semmi és senki. Nem hagyott egy levelet sem. Azt sem tudtam mi van. Elfelejti, hogy Martin nemcsak hozzá tartozik. Én vagyok az apja, nekem is van beleszólási jogom a fiam nevelésébe és hollétébe. De nem ő makacs. Neki mindent egyedül kell…. – nem tudta bejezni, mert a nagyim közbeszólt.

-        Sebastian Vettel! Elég! Ezt meg kell beszélnetek, de nem így. Szerintetek, hol van Martin? Ennyire nem figyeltek rá. Felment, hogy felkeltse az anyját és szerintem most is fentről hallgatóznak. Bella! Öltözz fel és beszéljétek meg. Martin! Gyere elmegyünk a cukrászdába egy kis sütiért.  – a kisfiam pedig már rohant is volna.

-        Kicsim. apának ne felejts el, köszönni. Na most adj egy puszit és spuri a dédihez. – odahajoltam kaptam egy puszit és magamra csuktam a szobám ajtaját. Nem akartam Sebet látni, ezért inkább beültem az ablakmélyedésben kialakított kuckómba és ott sírdogáltam. Észre sem vettem, hogy van benn valaki a szobámban, csak akkor, amikor valaki egy zsebkendőt adott nekem. Felnéztem és Sebastiant láttam. Az arca egyszerre volt mérges és aggódó.  – Köszi. – hüppögtem neki. Leült velem szembe és kérdőn nézett rám. Egy idő után megszólalt.

-        Miért mentetek el?

-        Azt éreztem helyesnek.

-        Miért érezted helyesnek, elmondanád? Tudod mennyire féltettelek titeket? Visszaérek és senki nincs ott?

-        Ha a helyemben lettél volna, te is ezt tetted volna.

-        Mit?

-        Most mondom el először és utoljára. Többet nem akarok róla hallani. Sőt beszélni sem vagyok hajlandó erről többet. Akkor ott az éjszaka nem csak egy anyának éreztem magam, hanem egy kívánatos nőnek. Én naivan abban hittem aludtam el, hogy talán Te és Én… De nem,reggel a tudomásomra hoztad, hogy csak egy hiba volt az együtt töltött éjszaka. Én akkor és ott döntöttem, nem akartam tovább maradni. Lehet, csak én reagálom túl. De úgy éreztem, hogy megfolyt ez az egész helyzet. Nem akarok magyarázatot. Csak annyit szeretnék kérni, hogy Martin érdekében maradjunk barátok. – mondtam ki nehezen.

-        Ezt szeretnéd? – kérdezte meg Seb is rekedt hangon.

-        Igen. – válaszoltam.

-        Akkor legyen, ahogy szeretnéd. Maradjunk, csak barátok. – mondta majd elment.

Éreztem, hogy hülyeséget teszek, de nem tehettem meg, hogy magamat a fiam elé helyezzem. Nem tehetem meg, hogy belelépek olyan kapcsolatba, aminek nem sok jövőt jósolok. Sebastian tartotta magát az általam kértek. Nagyon barátságos volt velem, de nem közeledett hozzám. Én viszont ostoroztam magam, hogy mennyire idióta vagyok. Szeretem őt, de mégsem mertem belelépni egy új kapcsolatba. Helyette inkább a biztos utat választottam, ahol nincs rizikó. Még inkább szemétnek éreztem magam, mert most nem vagyok Seb mellett, amikor leginkább kéne a segítség. A média szétszedi. Szerintük, nem megérdemelten lett bajnok. Annyira sajnáltam, de Martin miatt mindig erős maradt előttünk. Ám a Daniel mindig elmeséli, hogy igazán mennyire maga alatt van.

Én viszont előre rettegek a holnapi naptól, hiszen a december 25.-ét a Vettel-házban töltjük, mivel meghívást kaptunk, hogy együtt ünnepeljünk. A testem is érezhette az idegességet, mivel már egy hete hányingerem, szédülök. Mindenkivel ingerlékeny vagyok. Szégyellem is magam érte, de nem tudok mást tenni. Ideges vagyok. A mai napot, szerencsére, nagyimmal együtt töltöttük itthon mivel a fiúk elmentek szánkózni, a nagyi éppen egy kis fahéjas-almás pitét sütött én pedig, mint egy rossz gyerek bele akartam kóstolni. Ám ahogy megéreztem a töltelék illatát, rohantam a mosdóba hányni. Legyünk már túl a holnapi napon elegem van az állandó rosszullétekből, fohászkodtam a feljebbvalóhoz, miközben lehúztam a WC-t. Amikor visszaértem a konyhából a nagyi egy csomagot nyomott a kezembe.

-        Ez mi?

-        Az amire most a fürdőben pisilni fogsz!

-        Tessék? – kérdeztem meg.

-        Egy terhességi teszt. Ha pozitív, a nőgyógyászod még ma vár minket vizsgálatra.

-        Egy terhességi teszt. – suttogta szinte már magamnak. Minden tünetem megvolt. De eszembe se jutott az, hogy terhes lehetek, mindent az idegességre fogtam. -  Nagyi te ezt mikor vetted?

-        Ma reggel. Napok óta nézem a szenvedésed, nem akarom tovább figyelni. Ne téblábolj itt, hanem menj és csináld meg.

-        Jó megyek már. – bementem a fürdőbe. Gyorsan elvégeztem a tesztet és kivittem a nagyihoz, hogy ott várjuk ki az eredményt. Életem talán leghosszabb pár perce volt, amíg vártunk. Miután letelt az 3 perc ránéztem a tesztre és elkezdtem sírni, amikor megláttam az eredményt. A nagyi felé toltam, hogy ő lássa. Nem hittem el, amit a teszten láttam. Hiszen azt mutatta, hogy terhes vagyok. Nem voltam mással, csak Sebbel. Ez az én formám, mindig csak egyszer fekszem le vele, de akkor tuti teherbe is esek. Nem emlékszem, hogy jutottam el a nőgyógyászhoz, csak arra eszméltem fel, hogy a nővér engem szólít. Az orvos megvizsgált, teszteket készített, vizelet és vérmintát vett és kikérdezett. Már vagy fél órája bent ültem, amikor kimondta az eredményt.

-        Nos Anabella, úgy vélem, hogy maga körülbelül egy hónapos terhes lehet, ha minden a maga rendje szerint megy, akkor a baba augusztus 25.-re várható. Ha lehet, január első hetén jöjjön vissza, szeretném még megvizsgálni. Nagyon Boldog karácsonyt kívánok! Majdnem elfelejtettem. – mondja és a kezembe nyom egy ultrahang képet. – Ezt beteheti a fa alá meglepetésnek.

-         Az biztos, hogy meglepetés lesz. Köszönöm doktor úr. Önnek is Boldog Ünnepeket! – mikor kimentem a rendelőből egyszerre örültem és voltam szomorú. Gyermeket vártam, de egy nagyon zűrös időszakban és megint férjezetlenül lettem terhes. Nem csoda, ha rám sütik a „lotyó” jelzőt. A nagyim rám nézett nem tudtam megszólalni csak bólogattam. Nem szólt semmit megfogta a kezem és hazamentünk. Ott pedig csak ültem a konyhában és néztem ki a fejemből, amíg ő főzőcskézett. Már egy ideje bambulhattam, amikor azt vettem észre, hogy a nagyi egy pohár teát tett elém.

-        Örülsz a babának kincsem?

-        Nem tudom.

-        Bella! Egy babának vagy örülsz, vagy nem. Tudod, hogy van lehetőséged dönteni.

-        Miről beszélsz?

-        Vagy megtartod, vagy elmész abortuszra. – amikor ezt kimondta már döntöttem.

-        Arról szó sem lehet. Nem ölöm meg azt, akit szeretek. – mondtam dühösen és ekkor jöttem rá mit mondtam.

-        Látom már döntöttél, csak az a kérdés mikor mondod meg a többieknek. – mondta a nagyi és közben megsimogatta a hátam.  Tehetetlenségemben nem tudtam mást csinálni, csak ledőltem a karomra és gondolkodtam. Nem tudtam mit csináljak. Itt vagyok közel 23 évesen és már a második gyermekem várom ugyanattól az embertől, akivel mellesleg csak „barátok” vagyunk. Nem tudtam mennyi ideje feküdhettem ott, amikor apró lábak trappolását hallottam meg, valamint Seb hangját, amint Martin után szólt.

-        Martin vedd le a cipőd. Ne koszold össze a lakást.

-        Mami! – kiáltotta el magát a fiam.

-        Kicsim. Légy egy kicsit megértőbb, mert a mami nincs jól. – szólt rá a nagyim.

-        Inkább gyere velem játszunk. Jó?

-        Rendben. – mondta Martin és felcsattogott a lépcsőn. Abban a hiszemben feküdtem tovább, hogy egyedül vagyok. Ám valaki megsimogatta a vállam.

-        Bella, jól vagy?  - kérdezte meg ő, majd leguggolt elém és a térdem simogatta.

-        Nem tudom. Azt sem tudom, mit csináljak. Csak Martinnal vagyok elfoglalva. Meg a másik kis problémámmal.

-        Tudok valamit segíteni?

-        Még nem. De hidd, el vissza fogok élni az ajánlatoddal. – mosolyogtam rá.

-        Holnap délután várunk titeket. 3 körül jó lesz?

-        Igen. Ott leszünk. – mondtam neki amíg kikísértem az ajtóhoz.

-        A családod is várjuk. Ja! Lesz egy meglepetésem számodra. – mondta és mosolygott rám. Néztem, amíg elment, majd miután elment magam elé suttogtam.

-        Azt hiszem nekem is lesz nekem és nektek is.

A nap hátralévő része nagyon gyorsan elrepült. Reggel pillangókkal a gyomromban ébredtem. Nem tudtam, hogy fogom délután 3-ig kibírni. De a kisfiam gondoskodott arról, hogy lekössem magam. Reggel, amikor kibontottuk az ajándékait, rögtön játszani kellett vele. Aztán kimentünk hóembert építeni. De én óvatos voltam, hiszen vigyáznom kellett a pocaklakómra. Miután ezt is megunta, bementünk egy új adag mézeskalácsot sütni, amit a nagyszüleinek készítettünk.

 Észre se vettük és elszaladt mellettünk a délelőtt. Már csak arra eszméltem fel, hogy öltözködünk. Martin nagyon elegáns volt a szerelésében. Szívem szerint megzabáltam volna. Én meg kékbe öltöztem, mivel abban nem látszik annyira a hasam. Nem látszik még semmi, de paranoiás vagyok és inkább e mellett a ruha mellett döntöttünk. A táskámba, nem tudom miért, de beleraktam az ultrahang képet is. Háromnegyedkor úgy döntöttünk, hogy ideje indulnunk, erre a kis távra felesleges beindítani az autót. A vettel-házig vezető utat Martin végig beszélte. Sokat mosolyogtam rajta, mivel nagyon izgatott volt. Amikor a házhoz értünk kopogtattunk, az ajtót Joachim, Stephanie férje, nyitotta ki. Beinvitált minket ahol már nagy készülődés, hiszem Martin volt jelenleg az egyetlen Vettel unoka. Ebből kifolyólag minden körülötte forgott. megbeszéltük, hogy előbb eszünk és csak utána bontunk ajándékot.

Ám az étkezés előtt Seb beszélgetett velünk. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott, amit betudtam annak, hogy ez az első közös Karácsonya a kisfiúnkkal. Egész kaja alatt olyan volt, mint egy rossz gyerek. Mindenkit siettetett. Az édesanyja rászólt, hogy nyugodjon le. Végül az evés normális ütemben zajlott. 2,5 óra után már a Vettel-fiúk nem bírtak a helyükön maradni, így este 6-kor ajándékot bontottunk. Természetesen Martin kapta meg először az ajándékait, igazából őt figyeltük, ahogyan örült az ajándékainak. megbeszéltük, hogy csak Fabi és Martin kap nagyobb ajándékot, mi felnőttek csak apróságokat adtunk egymásnak. Seb valahogy úgy csűrte-csavarta a dolgot, hogy az utolsó ajándékot ő adta nekem.

-        Akkor most az hiszem, én jövök. – mondta és elém állt és zsebre dugta a kezét. Ekkor mindenki őt és engem kezdett el figyelni. – Megbeszéltük, hogy semmi nagyot nem adunk egymásnak. Nos tőlem sem kapsz semmit hatalmasat csak egy kis apróságot. De ahhoz felelned kell egy kérdésre. Mehet.

-        Persze. – feleltem, mit sem sejtve.

-        Emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy nem közelítünk, úgy a másik felé, hanem csak barátok leszünk…

-        Seb ezt nem hiszem, hogy itt és most kellene ezt megbeszélnünk.  – mondtam neki.

-        Várj. De ennek itt a helye. Sajnálom, ez nekem nem megy. Nem tudok csak a barátod lenni. Nem megy. Látlak minden nap. Nem tudlak elképzelni, mint barátot. Viszont, el tudlak képzelni a páromként. A szerelmemként. Ezért kimondom. Szeretlek. Nem tudok nélkületek élni. Veletek akarok lenni minden nap. Melletted akarok felkelni az összes reggelen ami ezután következik. Gyerekeket akarok tőled. – erre a mondatára összeszorult a torkom. Nem kaptam levegőt ki akartam jutni a szobából. el akartam szaladni. Ám Sebastian nem hagyta abba. Azt hittem ennél jobban nem tud meglepni, de megtette.  – Leszel e az a nő aki mindig mellettem áll? Anabella Miller, hozzám jössz feleségül? – eközben elővette az ékszeres dobozt a zsebéből, amiben egy apró gyűrű volt 3 apró gyémánttal. Mindenki engem nézett és várta a válaszom. De nem tudtam választ adni neki. Annyi minden kavargott bennem. Hirtelen felpattantam és csak annyit

mondtam az engem figyelő társaságnak:

-        Ne haragudjatok, levegőre van szükségem. – rögtön kiszaladtam a teraszra. A táskám, amit addig a kezemben szorongattam csak simán ledobtam a kerti asztalra. Nem érdekelt semmi. Igazából, nem is éreztem, hogy hideg van. A kétségbeesés mindent felülmúlt. Megkérték a kezem, terhes vagyok és szeretem azt az embert, akitől ezeket az ’ajándékokat ’ kaptam. Nagy meglepetésemre valaki rám terített egy zakót. Mikor felnéztem Seb arcával találtam szemben magam. Nem mondott semmit, csak engem nézett. Nem akartam semmit csinálni, de elsírtam magam ő meg csak átölelt és vigasztalt engem. Nem kérdezett engem. Egy ideje már kint ültünk, amikor annyit kérdezett.

-        Van zsepid?

-        Igen. Ott van a táskámban. – mikor ezt kimondtam eszembe jutott az ultrahang, amit a táskámba tettem az indulás előtt. Hirtelen megfordultam velem szemben egy megdöbbent Sebastian láttam kezében az ultrahangos felvétellel.

-        Ez mi?  - kérdezte meg. A kezében úgy fogta azt a kis darab papírt, mintha egy kincset tartana a kezében.

-        Egy ultrahang felvétel. – feleltem lehajtott fejjel.

-        Azt látom, de miért van a táskádban?

-        Terhes vagyok.

-        Tessék?

-        Kisbabát várok.

-        Ezért nem akarsz feleségül jönni hozzám? Azért, mert babát vársz. Az apja nem akarja felnevelni, igaz? Engem nem érdekel ki az apja. Szeretlek annyira, hogy elfogadjam őt is veled együtt. Ugyanúgy fogom szeretni, mint Martint. – miközben ezeket mondta végigsimított a pocakomon. Annyira megörültem, hogy ezt mondta. Elfogadna engem a gyerekemmel együtt. – Megkérdezem újra. Leszel a feleségem?

-        Igen – igen. – mondtam és a kezemre húzta a gyűrűt, miközben megcsókolt. Már húzott is volna be, amikor megfogtam a kezét és visszahúztam.

-        Baj van?

-        Nem. Csak tisztázni szeretnék egy – két dolgot. Örülök neki, hogy elfogadtad a babát. Habár a baba apukája nem tudja, hogy állapotos vagyok. De…

-        Mikor akarod elmondani neki? Nem akarom, hogy elvegye tőlem a gyerekem.

-        Ha türelmes lennél elmondanám neked. – csattantam fel. Sebnek nem esett le a mondat kétértelműsége. – Sebastian. Kisbabát várok tőled.

-        Tessék? – kérdezte meg döbbentem.

-        Ma vagyok 1 hónapos terhes.

-        Ez azt jelenti, hogy… - mondta, majd elvigyorodott.

-        Igen. Brazíliában estem teherbe, azon a bizonyos éjszakán.

-        Akkor a második kisbabánkat várod? – kérdezte, miközben átkarolta a derekam.

-        Igen.

Örömében felkiáltott, átölelt és megcsókolt. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy révbe ért az életem. Mikor elmondtuk a családnak, mindenki nagyon örült. Még a pici érkezése előtt összeházasodtunk, természetesen titokban, nem akartuk nagydobra verni, mindössze egy közleményből tudta meg a külvilág és a média, hogy összekötöttük az életünket. A második gyermekünk érkezését, azért kellet nyilvánosságra hozni, mert már folyamatos sajtópletyka voltunk, hogy miért nem kísérem el Sebet sehova. Ezért a Monacói Nagydíj előtt Britta kiadott egy nyilatkozatot, miszerint augusztus végén újabb családi örömök elé nézünk. Amikor Martin megtudta, hogy kis tesója fog születni, annyira aranyos volt. Mindennap énekelt a pocakomnak, simogatta és mesélt neki.

Nem sokkal Karácsony után összeköltöztünk Sebbel Heppenheim-ban. Nagyon gyorsan beleszoktunk a családi életbe. Rettenetesen boldogok voltunk. Martin kezdetben nehezen fogadta el, hogy az apukája kisebb-nagyobb szünetekkel, de távol van tőlünk.

A kisbabánk örökölte Martin szégyenlősségét igazából a szülés pillanatáig nem tudtuk a nemét, habár 80%-os biztonsággal kislányt mondtak az orvosok. Ám ez a tény a születésekkor biztos lett. Sebastian nagyon izgatott volt, mert a babát a Belga Nagydíj vasárnapjára írták ki, ahogy megnyerte a futamot rögtön jött is haza, habár mondtam neki, hogy ne siessen, mert Martin is 4 nappal később érkezett meg. De ő nem hallgatott rám. Ez volt a szerencsénk, még aznap éjjel hazaért, de a kisasszony, csak hajnali kettőkor jelezte, hogy ő már bizony aznap világra fog jönni.

 Így 2013. augusztus 26.- án 10 óra 45 perckor 49 centiméterrel és 3350 grammal világra jött Sophia Vettel, akinek nagyon örült az egész család. Amikor először felsírt éreztem azt, hogy teljes lett az életem. Azok az apró éjszakai emlékek tették teljessé az életem, hiszen azoknak köszönhetem a férjem és a két csodálatos gyermekem, akik az egész életemet jelentették.

Egy pár kép: