Novella 1/3

 Sziasztok!

Most nem a története folytatását hozom.  Karácsonyra való tekintettel írtan egy kis történetet, aminek aminek az első részét ma olvashatjátok.

Tudom, hogy Karácsony van, de örülnék neki ha kapnék véleményeket.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

Puszi:

          Réka

Midnight Memories

I.rész:

A nevem Anabella Miller és az eddig történetemről fogok mesélni. 1990.április 19.-én születtem Mannheimban.  Sajnos édesanyám nem sokkal az után, hogy életet adott nekem, elhunyt. Ezzel édesapám egyedül maradt velem és a 3 évvel idősebb bátyámmal, Daniellel. Tisztességgel nevelt fel engem és a bátyámat. A születésem utána a nagyszüleimhez közel költöztünk Heppenheim-ba. Nagyon jó gyermekkorom volt, mindenem megvolt, amit csak szerettem volna. Magamat a város legszerencsésebb kislányának tartottam. Daniel, a bátyám, kötelességének érezte, hogy megvédjen engem. A testvéremhez csapódott a legjobb barátja, Sebastian Vettel. Igen, az a Sebastian Vettel. De akkor még csak gokartozott, nem volt híres-neves pilóta. Akárcsak a bátyám, ő is meg akart védeni mindentől. Akarva-akaratlanul is fokozatosan beleszerettem a bátyám legjobb barátjába. Az érzéseimről a nagyimon kívül senki nem tudott. Titokban tudtam tartani, de ez a titok lett a végzetem.

A végzetes este 2008 szilveszterén esett meg. Volt okunk ünneplésre, hiszen én művészeti egyetemre jártam, a bátyám sikeres mérnöki pálya előtt állt, Sebastian pedig jövőre egy új csapatnál kapott munkát. Nagyon jó esténk volt, mindenki sokat ivott. Az egyik legemlékezetesebb az volt, hogy Sebastian megcsókolt. Utána pedig egymást követték a dolgok. Reggel pedig arra keltem, hogy teljesen meztelenül fekszem, a szintén meztelen Seb mellett. Bármennyire is mellette akartam maradni, nem tehettem, hiszen neki barátnője volt. Inkább gyorsan kisurrantam a szobából.

 Azt hittem, hogy az az este az én titkom marad, de a sors keresztülhúzta a számításaim, mivel az éjszaka nem maradt következmény nélkül, mivel várandós lettem. Először nem akartam elhinni, hiszen akkor voltam először férfival, így az apa kiléte nem volt kérdéses. A hírt először apával közöltem, aki először ledöbbent, majd megkérdezte, hogy mihez akarok kezdeni. Amikor mondtam neki, hogy megtartom a babát, csak annyit kérdezett, hogy ki az apa. De én makacsul hallgattam, nem akartam bajba sodorni Sebastiant, hiszen ő akkor kezdett el sikeres lenni. A családom egészen nyugodtan fogadta. Viszont a város, nem nézte jó szemmel, hogy egyedülálló anya leszek. Az öregasszonyok folyamatos pletykákat gyártottak rólam, így apa az érdekemben úgy döntött, hogy ő és Én beköltözünk Frankfurtba.

Mivel kisbabával nem folytathattam az egyetemet, ezért átkérettem magam levelezőre, hogy úgy fejezzem be az iskolát. A kisbabám szépen fejlődött, de nagyon szégyenlős volt, csak a 8. hónapban tudtuk meg, hogy kisfiút hordok a szívem alatt. Nagyon jól érezte magát a pocakomban, mivel csak 4 nappal később bújt ki. Martin Miller 2009.október 4.-én született 3500 grammal és 52 cm-rel. A sors fintora, hogy azon a napon, amikor Martin megszületett, Seb megnyerte a Japán Nagydíjat.

Visszanézve az elmúlt 3,5 évre, életem legbölcsebb döntése volt az, hogy megtartottam a babám. Martin lassan betölti a 3 évet, mi pedig visszaköltöztünk Heppenheimbe, mivel időközben, sajnos a nagyapám elhunyt és a nagyim egyedül maradt. Az állásom nem adtam fel, hanem folyamatosan bejártam Frankfurtba. Egy fotós, Marcus Bauer, mellet voltam asszisztens. Nem tehettem meg, hogy otthagyjam a munkám, habár apa mindig segített, nem akartam a terhére lenni.

Szeptember közepén a nagyim szólt, hogy nem tud vigyázni Martinra, mivel dolga van. Megpróbáltam valakit szerezni, aki tudna figyelni rá, ám sajnos nem volt senki. Így bevittem magammal a fotózásra. Mivel Martin jó gyerek, nem aggódtam azért, hogy valami bajt csinálna a fotózáson. Mikor beértünk, azt vettem észre, hogy nagy a sürgés-forgás odabent. Az egyik lányt megkértem, hogy figyeljen rá, amíg dolgozom. Bementem a terembe és ott láttam, hogy Marcus egy nővel egyeztet. Nem akartam megzavarni, ezért inkább elkezdetem kipakolni a felszerelést. Egy idő után a főnököm odalépett hozzám.

-        Ezzel a fotózással az idegeimre mennek.

-        Miért? A pápát fotózzuk?- kérdeztem meg nevetve.

-        Nem egy neves német sportolót.

-        Elárulod nekem, ki az?

-        Nem. Csak akkor tudhatod meg, amikor megérkezett.

-        Hurrá, de jó lesz egy beképzelt emberrel kell dolgozni. Jaj! Majdnem elfelejtettem. Marcus, ne haragudj, de Martin is itt van, mivel a nagyim ma nem tudott rá vigyázni. Ígérem, nem csinál semmi galibát.

-        Ajánlom is. Ha bármi baj lesz, repülsz. Nem akarom, hogy a rólam kialakított képet lerombolja. – említettem már, hogy a főnököm egy aranyember? De nem szidom, mert csak ő volt hajlandó alkalmazni, azzal a plusszal együtt, hogy van egy gyerekem.

-        Mikor jön, meg a mi kis sztárunk? – kérdeztem meg, miközben a lencséket szedtem elő.

-        Bella, te mióta tartasz engem sztárnak? –hallottam meg magam mögül egy nem várt hangot. Erre hirtelen megfordultam és ott állt előttem Ő teljes életnagyságban. Nem láttam őt, azóta az éjszaka óta, közel 4 éve.

-        Seb!- mondtam, majd a nyakába ugrottam. – Istenem, nagyon régen láttalak. – mondtam, közben eltoltam magamtól és csak néztem az előttem álló férfit. Valljuk be, akibe én beleszerettem egy fiú volt, akiből mostanra egy érett férfi lett. Nem tudtam betelni a látványával. Csak néztem őt és éreztem, hogy az érzéseim mit sem változtak azóta. A kisfiam az előttem álló férfi másolata lehetne, még szerencse, hogy az én szemem is kék, valamint, a hajam is szőke, akárcsak az apjáé. Ha ezek nem lennének, valaki biztos rájött volna már, hogy Martinnak ki az édesapja. – Nem hiszem el, nem láttalak…

-        2008.december 31.-e óta. – fejezte be helyettem a mondatot a legnagyobb megdöbbenésemre.

-        Te emlékszel rá?

-        Miért felejteném el? Egy kislányt hagytam ott és most egy nő áll előttem. Bella, hova tűntél? – kérdezte meg csendesen. Épp nyitottam volna a szám, amikor megjelent Marcus.

-        Látom megismerkedtél, a sportolónkkal. Akkor kezdhetjük a munkát?- kérdezte meg inkább Sebtől, mint tőlem.

-        Persze. – mondta ő és beállt modellkedni. A fotózás egy gyermek alapítvány javára ment. Seb lett a reklámarc, mivel jelenleg ő az egyik legismertebb német ember. Már vagy 3 órája ment a jó hangulatú munka, amikor kis lábak apró csapódását hallottam meg közeledni. Ám sajnos nem csak én, hanem a főnököm és Seb is meghallotta a hangot, mind a ketten az ajtó felé kapták a tekintetüket.

-        Nem megmondtam, hogy a kis taknyos ne zavarjon?- kérdezte meg Marcus felém fordulva egy időre felfüggesztve a munkát. Közben magamon éreztem Seb vizslató pillantását.

-        De…

-        Nem érdekel, irritál, ha a közelemben vannak. Ehhez a kampányhoz is, azért nincsenek gyerekek, mert zavarják a munkámat, egy ilyen tökéletes emberrel, mint ő. - mutatott Seb felé, aki csak döbbeneten figyelte az eseményeket. Ja, kifelejtettem, hogy Marcus utálja a gyerekeket és meleg. – Amit mondtam, megmondtam, ki vagy rúgva.

-        Tessék? Hiszen itt sincs Martin. – erre a mondatomra a kisfiam kicsapta az ajtót és beszaladt, majd meglátta a főnököm megállt, és még inkább magához szorította az elefántját.

-        Most már itt van. Ki vagy rúgva. – mondta, majd elvette az igazolványom és a kezembe nyomta a táskám. – Viszlát és vidd a kölyköt a közelemből, mert kiütéses leszek tőle. – majd az ajtó felé kezdett tolni minket és végül ránk csapta azt. Martin riadtan nézett rá.

-        Rosszat csináltam Mami?

-        Nem kicsim, a mama csinált rosszat, amikor elfogadta az állást. Gyere, menjünk haza.– mondtam és megfogtam a kezét. Lassan kisétáltunk a kocsimhoz. Használtan vettem, nem egy új darab, azt sem tudom, meddig bírja, remélem, ma még kihúzza, hogy haza tudjunk menni. Miután bekapcsoltam Martint beültem és elindítottam a kocsit. De ő is úgy gondolta, hogy keresztbe tesz nekem, ugyanis a motorháztető alól hatalmas füst szállt fel. – Nem hiszem el! – mondtam és ráfeküdtem a kormányra. Szívem szerint sírtam volna, de a fiam miatt nem tehettem meg. Ekkor valaki megkocogtatta az ablakot, hirtelen felkaptam a fejem és Sebet láttam meg. Lassan kiszálltam és ránéztem. - Hát te? Odabent kéne lenned.

-        Nem. Nem veszek részt egy, olyan fotózáson, ahol kitiltatják a gyerekeket, holott róluk szólna az egész. Veletek mi történt?

-        Á semmi csak kirúgtak, a kocsim felmondta a szolgálatot és gőzöm sincs, hogyan viszem haza a 3 éves fiamat, aki jelen pillanatban a kocsiban ül.

-        Jó. Akkor vedd ki a gyerekülést és Martint a kocsiból. Áttesszük a kocsimba és én, hazaviszlek titeket.

-        Seb. Miattunk, ne fáradj. Majd hazabuszozunk vagy felhívom Danielt, hogy jöjjön értünk.

-        Szerinted hagyni fogom, hogy itt várjatok rá, amikor én is Heppenheimba kell, hogy menjek?

-        Nem. – motyogtam lehajtott fejjel. Tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy a fiam és az apja egy kocsiba üljenek.

-        Akkor vedd ki Martint. – átmentem a kocsi másik oldalára és kivettem a kisfiam és az ülését. Ő pedig nagy szemekkel nézte a számára, személyesen még ismeretlen férfit, aki valójában az édesapja.

-        Na, gyere kicsim. Most elmegyünk a bácsival. Ő a mami ismerőse és Dan egyik legjobb barátja. Jó lesz úgy prücsök? – kérdeztem miközben kiszedtem őt. Időközben Seb elvette a kezemből a gyerekülést és bekötötte a saját hiper-szuper kocsijába. Ez alatt én bezártam a kocsit és a picivel elindultunk Sebastianhoz. – Seb! Hagy mutassam be neked az életem értelmét, Martin Millert, a kisfiamat. – Seb ezalatt leguggolt, hogy szemmagasságban legyenek.

-        Szia! Sebastian vagyok. – ám a kisfiam biztonságosabbnak érezte elbújni a lábaim mögött.

-        Tudom ki vagy. Te nyertél az autós műsorban.

-        Az a Forma-1 kicsim! – nevettem.

-        Akkor ott.

-        Hány éves vagy Martin? – erre a fiam felmutatta 2 ujját.

-        Na azért ez így nem igaz.  mondtam - Október 4.-én lesz 3 éves.

-        Akkor azt jelenti, hogy 2009-ben született meg, pont aznap…- mondta elgondolkodva, közben pedig felállt és rám nézett.

-        Amikor életedben először megnyerted a Japán Nagydíjat. – fejeztem be először. Nem hagytam neki, hogy tovább gondolkozzon. Megfogtam Martint és beültettem a kocsiba. Odaadtam az elefántját, láttam rajta, hogy fáradt, ezért reméltem, hogy gyorsan elalszik. A számításom bejött, mivel alig indultunk el, Martin már aludt is.

-        Válaszolsz a kérdésemre? – kérdezte meg Seb, de közben az utat figyelte.

-        Melyikre? – kérdeztem, habár nagyon is jól tudtam, hogy miről beszél.

-        Miért tűntél el a városból? Sokszor kerestelek, de senki nem tudott rólad semmit. Dan meg nem volt hajlandó beszélni.

-        Szerintem elég egyértelmű. – mondtam és hátra néztem Martinra.

-        A kicsi miatt?

-        Igen, tudod, a városban nem nézték túl jó szemmel, hogy férj nélkül szülök, sem azt, hogy nem tudják ki az apukája. Elkezdődtek a pletykák. Apa nem akart ennek kitenni ezért elköltöztünk, nemrég pedig visszajöttünk, mert a nagyit nem akartuk egyedül hagyni.

-        Mi van az apukájával?

-        Semmi. Azt sem tudja, hogy Martin létezik. Nem akartam tönkre tenni az életét. Én szerelmes voltam, ő pedig túl részeg ahhoz, hogy felfogja, hogy kivel van. Egy éjszaka volt. De soha nem bántam meg, hiszen így lett Martin, aki az életem jelenti.

-        Nem gondolkodtál azon, hogy elvetesd?

-        Nem. Eszembe sem jutott. Már akkor tudtam, hogy ő fogja jelenteni az életet nekem.

-        A párod elfogadta Martint? – kérdezte meg és fél szemmel rám nézett.

-        Nincs párom. Azóta nem voltam senkivel, amióta Martin megfogant. Elég belőlem. Mi van veled?

-        Velem semmi. Per pillanat az életem katasztrófa.

-        Miért?

-        Hannaval szétmentünk, mert valahogy nem volt meg az összhang. A világbajnokság a szerencsén fog múlni. Ja és Heppenheimba költözöm.

-        Tessék?

-        Ott hagyom Svájcot. Ott minden a régi életemre emlékeztet, amit el akarok felejteni.

-        Aha. Neked legalább van munkád. – mondtam lecsüggedve.

-        Neked is van egy ajánlatod.

-        Tessék?

-        Miután kijöttetek, otthagytam a fotózást és felhívtam a szervezetet, hogy közöljem velük, rossz fotóst választottak. De hozzátettem, hogy én tudok egy fotóst, aki gyerekekkel is hajlandó dolgozni. Ők pedig közölték, hogy rám hagynak mindent csak legyek az arca a kampánynak. Szóval lefotózol engem?

-        Igen. – feleltem mosolyogva.

-        Lenne itt még valami.

-        Tessék?

-        Szeretném, ha Martin lenne a gyerek a képeken.

-        MI?

-        Az alapítvány lényege, hogy a gyerekeket hangoljuk a sportra. Nem kell senkit keresni a gyerek szereplőhöz, ha itt van Martin.

-        Jó. De meg kell ígérned, hogy névtelen marad.

-        Rendben.

Az út további része nyugodtan telt. Sablonos dolgokról beszélgettünk. De a levegőben érződött valami. Éreztem, hogy ez a dolog kettőnk közt már nem olyan, mint régen. Valami megváltozott és nem tudom milyen irányba. Durván 1 óra alatt hazaértünk. Seb meg sem kérdezte, hova vigyen. Egyenesen a nagyinál rakott le minket. Martin még aludt ezért csak óvatosan szedtük ki. Mielőtt elment volna, szólt, hogy este megüzeni a bátyámmal a fotózás részleteit, addig ő elintéz mindent. A napom további része, viszonylag unalmasan telt. A nagyim szerint jó, hogy eljöttem a munkahelyemről, mivel előbb vagy utóbb felőrölt volna. Az este nagyon hamar eltelt. Dan is hazajött már 11 körül én továbbra sem tudtam aludni. Valami nem hagyott nyugodni. Éjfél körül úgy döntöttem, hogy felmegyek aludni. Éppen indultam volna, amikor meghallottam, hogy valaki kopogtat a bejárati ajtó. Oda mentem és egy ideges Sebet láttam magam előtt.

-        Szia! Gyere be. Baj van?  - mondtam leültettem a kanapéra a kezébe nyomtam egy bögre teát.

-        Nem, vagyis nem tudom.

-        Maradj mindjárt felkeltem Dant. – már indultam volna, amikor megfogta a kezem.

-        Nem hozzá jöttem, hanem hozzád. Tisztázni akarok valamit.

-        Mit?

-        Ma este, amikor bátyáddal beszélgettem, megemlítette, hogy január végén jöttél rá, hogy egy hónapos terhes vagy.

-        Igen.

-        Bárhogy osztottam szoroztam, arra jöttem rá, hogy Te szilveszter éjszakáján vagy a körül estél teherbe, igaz?

-        Nem lehetne hagyni a témát?  - kérdeztem idegesen, mivel éreztem, hogy szorul a hurok.

-        Nem. Te akkor estél teherbe. Igaz?

-        Mi van akkor, ha igen?

-        Az, hogy én emlékszem mindenre.

-        Tessék? – kérdeztem meg lefehéredve.

-        Emlékszem. Mindenre. Én voltam veled. Velem feküdtél le életedben először. Az éjszaka után pedig kisurrantál, mint aki rosszat tett.

-        Mert azt is tettem. Neked ott volt Hanna. Butaság volt megtenni. Annyit ittál, hogy nem is emlékeztél volna rám. – mondtam, nem is gondolva arra, hogy ezzel felfedem a titkom előtte.

-        Nagyon is emlékeszem. – mondta és a két keze közé fogta az arcom. - Te voltál az, aki nem hagyott nyugodni, az elmúlt 3 évben. Folyamatosan rád gondoltam. Kerestelek, találkoztam a bátyáddal, de a rólad és babáról, valahogy soha nem esett szó. Miért?

-        Nem akartam, hogy mindenki tudjon Martintól. – suttogtam és lehajtottam a fejem. Az arcom elkezdtek folyni a könnyeim. De Seb nem sokáig hagyta, hogy a földet nézzem. Megfogta az állam, hogy a szemébe tudjak nézni.

-        Martin az ÉN fiam. Ugye?