14.rész

 Sziasztok!

Itt is az új rész. Hát ezzel a résszel igen sokat küzdöttem és nagy sokat kínlódtam a megírásával. Még soha ilyet nem írtam. Lelkileg eléggé megviselt, de valamilyen szinten ezt is meg kellett írni.

Most szeretném, ha kapnék egy-két véleményt.

Puszi mindenkinek:

                               Réka

UI.: Köszönöm Bloodorange segítségét a múltheti résszel kapcsolatban.

14.rész

Elina sz.:

A Maláj Nagydíj nagyhétvégéjét egy szóval tudom csak jellemezni. Borzalom. Minden szempontból. Azzal, hogy felvállaltuk egymást egy lavinát indítottunk el. Mindenki kíváncsi volt ránk. Csak úgy zúdult ránk a kérdések áradata. Amire tudtunk válaszoltunk. Ám Seb türelme is elkezdett felmorzsolódni. Sajnos erre még rátett egy lapáttal, hogy az időmérő sem sikerült neki. Megint „csak” a 6. lett. Ám Kimi váltócseréje miatt feljött az ötödik helyre. Még így sem volt kecsegtető a helyzet. A futam a katasztrófák magas fokát rugdosta. Seb összeütközött Karthikeyan-nal. Sőt leuborkázta, az egész világ hallatára. Azt hiszem a tűrési küszöbét a baleset szakította át. Nekem is volt miért félnem, mivel a főnökömtől kaptam egy e-mailt, hogy a mai napon (03.26) este hatra legyek az irodájába.

 Nagyon félek, hogy mi lesz. Még tegnap este hazaindultam, hogy semmi hiba ne csússzon be. Fél öt körül elkezdtem készülődni. Minél elegánsabbnak akartam tűnni. Mivel a taxi háztól házig vitt nem vettem kabátot csak egy zakót. Kicsit késve indultam így éppen csak beestem 6-ra az irodába. Akkor ott nem is tűnt fel, hogy egy lélek sincs az irodában. Teljesen nyugodtan kopogtattam be a főnököm irodájába.

-        Szabad!

-        Szervusz Dean! Megkaptam az üzeneted. Baj van? – a főnököm nagyon  szabadon volt öltözve,már nem volt rajta sem a nyakkendője, sem a zakója. Az ingének ujja fel volt túrva a könyökéig, felül pedig kigombolt néhány gombot. Mivel nem tudtam mit akar, idegesen elkezdtem babrálni a táskám fülét.

-        Hát nem tudom, hogy kezdjek bele… - mondta és elkezdett sétálgatni az irodába.

-        Akkor baj van. – mondtam és már a karkötőmmel babráltam.

-        Attól függ, honnan nézem. Nekem semmi bajom nem lesz belőle. –miközben beszélt végig a hátam mögött volt és éreztem ahogy figyel. Idegességemben a gyomrom összeszűkül. – Elveszem a rovatod.

-        Tessék?- a hangom felcsúszott pár oktávot. Végre sínen lenne, az életem erre jön ezzel a hírrel.

-        Jól hallottad. A Kínai Nagydíjtól, már nem te, hanem Samanta Dermot veszi át a rovat írását.

-        Szabad megtudnom, hogy miért veszed el?

-        Biztos akarod tudni?- kérdezte negédesen. Ekkor már rosszat sejtettem.

-        Igen.

-        Nos, 2 okom volt. Az első. Sam nagyon akarta ezt a rovatot, mindent bevetett, azért, hogy megkapja. S mint láthatod igen jól sikerült neki.

-        Istenem…- suttogtam. Sam lefeküdt a főnökkel a munkám miatt. Nagyon akarhatta, ha erre is képes volt.

-        A másik ok nagyon személyes. Nem akarlak annak a nyálas képű kölyöknek e közelében látni. – ekkor hallottam meg a zár kattanását. Úrrá lett rajtam az idegesség. Fel akartam állni, de Dean visszanyomott a fotelba.  – Nem tudom elviselni, hogy vele látlak. Meg akartam ütni azokért a képekért. Hozzád ért. Pedig azt csak nekem lenne szabad. – az utolsó szavakat már a fülembe lihegte. A hideg is kirázott. Kihasználtam a pillanatnyi figyelmetlenségét és elindultam az ajtó felé. De ő visszarántott. - El akartál szökni?  -ciccegett.- Nem lett volna szabad.

-        Kérlek, engedj el. Nem szólok senkinek. –kérleltem közben pedig elkezdtem hátrálni, de beleütköztem az asztalba.

-        Az sem érdekel, ha elmondod mindenkinek. Nincs rá bizonyítékod. – mondta és elkezdte simogatni a combjaim.

-        Kérlek, engedj el. – közben pedig elkezdtem hadakozni ellene. Rúgtam-kapálóztam, de mintha meg sem érezte volna. Ekkor kezdtek el folyni a visszafojtott könnyek.

-        Aaa. Azt akarom, amit a kisfiú kapott. Téged. – a másik keze már a melleimet tapogatta.

-        Hagyj békén. Ha nem engedsz el sikítok.

-        Sikíts nyugodtan, Hangszigetelt az irodám. Nincs itt senki más rajtunk kívül. Azt teszek veled, amit akarok. – ekkor a keze elérte a bugyim szélét. – Nem engedlek vissza. Jó leszel itt.

-        Én nem vagyok Samanta. Nem fogok lefeküdni veled a munkámért.

-        Jó akkor vagy megteszed, vagy elveszíted a munkád. –miközben ezeket a szavakat mondta a nyakam csókolgatta. Undorodtam az egésztől. A könnyeim csak úgy csorogtak az arcomon. Megcsókolt én pedig beleharaptam a szájába.  A nyelvemen éreztem a vér fémes ízét. - Ribanc. – mondta, majd felpofozott. Szerencsémre úgy estem el, hogy a levélbontó kés a kezem ügyébe került. Megperdültem és ráfogtam a  „fegyverem”.

-        Nem kell kirúgnod. Felmondok. Nem maradok itt. Ne gyere közelebb. –szóltam oda neki, ám ő csak egyre közeledett felém. Felkaptam a táskám és egy gyors helycserét követően az ajtó felé kezdtem araszolni, de ő követett. – Maradj ott, különben leszúrlak.

-        Úgysem mered megtenni. – ő pedig egyre csökkentette a köztünk lévő távolságot. Mikor hozzám akart érni, ijedtemben felkaptam a kezem, így pedig a kezemben lévő késsel végig karcoltam az arccsontját. Abból pedig elkezdett patakzani a vér. A keze már vöröslött. Amikor lenéztem láttam, hogy az  én kezemre is ráfolyt. A mocskos kezével megfogta a vajszínű sálam. – Ezért most, olyat kapsz, hogy egy életre megemlegeted. – egyre közelebb húzott magához. Ösztönösen, felhúztam a térdem és sikeresen eltaláltam a kényes pontján. Kihasználtam az időm,amit nyertem, kinyitottam az ajtót a benne lévő kulccsal és elkezdtem futni. Még hallottam a hátam mögött a hangját. – Ezért még megfizetsz. Sehol nem fogsz állást kapni, azt garantálom.

Nem figyeltem rá. Csak futottam. Az életemért. Még az épületben beletöröltem a kezem a sálba, hiszen annak már teljesen mindegy.  A fegyvert és foltos anyagot beletettem a táskámba. Szerencsére gyorsan

leintettem egy taxit. Ahogy hazaértem kidobáltam a cuccaim a táskámból kidobtam a bizonyítékokat. Még csak látni sem akartam őket. A fürdőbe szaladtam és ledobáltam a ruháimat. Nem tudom meddig

zuhanyoztam. Csak le akartam mosni magamról annak az embernek az érintését. A bőröm már égett a forró víztől és a sok dörzsöléstől. A fogaimat, mint egy örült mostam. A végén már véres volt a fogkrém hab, de

nem érdekelt. Ki akartam mosni a számból. Miután végeztem bementem a szobámba, hogy lefeküdjek. Ám nem jött álom a szememre. Egész éjjel forgolódtam és minden neszre felriadtam. Amikor végre sikerült elaludnom, jött egy rémálom és már kedvem sem volt aludni. Felvettem egy szürke cicagatyát, egy kinyúlt fekete pulcsit és az otthoni cipőm. Bevánszorogtam a konyhába és raktam fel kávét, hogy ne aludjak el. Nem mintha el tudtam volna. Ezzel pótcselekvéssel próbáltam elterelni a figyelmemet,a fel-fel villanó képekről.  Míg a reggelim készült bementem a fürdőbe,hogy rendbe szedjem magam. Mikor felnéztem a tükörbe ledöbbentem. A sok sírástól és a kontaklencsétől begyulladt a szemem, így ma elő kell szednem a jó öreg szemüvegem. Az arcom ahol megütött, elkezdett dagadni és belilulni. Szerencsére a nagy része az állkapcsom alá csúszott, de van azért folt az arcomon is. Majd visszamentem a konyhába pakolászni. Ez csak arra volt jó, hogy eltereljem a figyelmemet. A gondolataimból a kávéfőző hirtelen sípolása rántott ki. Megcsináltam a kávém és megpróbáltam enni, De nem sikerült. A kávéba is csak azért kortyoltam bele,hogy ne aludjak el. Nem mintha ment volna.  Éppen a számhoz emeltem a bögrém, amikor kulcscsörgés zavarta meg csendet. Rettenetesen megijedtem. Lassan kihúztam az egyik fiókot és kivettem belőle az első kezem ügyébe kerülő  konyhakést. Nagyon féltem, hogy Dean utánam jött. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik. Az illető elindult a konyha felé. Én pedig  ott álltam remegő kezeimben a konyhakéssel és akkor meglátom őt.

-        Lina! Kicsim? – szólt Seb. De fel sem fogtam, mit mond. Nem Dean jött el értem, csak Sebastian az, ő nem fog bántani.  -  Mi történt?- kérdezte meg . A boldogságtól, hogy nem vagyok egyedül,elsírtam magam. Érzetem, ahogy odajött mellém és óvatosan lefeszegette az ujjam a késről, majd átölelt. – Nincs baj. Itt vagyok veled. – s közben puszit adott a hajamra. A térdeim alá teszi a kezeit felemelt és bevitt a nappaliba és beleültetett az ölébe. Én pedig csak sírtam. Nem tudtam mást csinálni.

-        Ne haragudj de…- kezdtem majd elcsuklott a hangom. – Elfelejtettem, hogy van a lakáshoz kulcsod. Nem akartam rád kést fogni.

-        Nem baj kicsim. Nem történt semmi. – majd hagyta, hogy tovább sírjak. Csak annyira ment el, hogy odahozza nekem a zsepim. Miután alábbhagyott a zokogásom, megkérdezte azt, amitől annyira féltem.  – Mi baj van?

-        Nem tudom elmondani. - fúrtam arcom a finom illatú pulcsijának puha anyagába.

-        Hidd el, ha elmondod jobb lesz. - győzködött.

-        Lehet, hogy utána már nem akarsz velem lenni.

-        Nem hiszem, hogy lenne ilyen ok.

-        Pedig ez ilyen. – szipogtam,majd  belekezdtem. Elmondtam, hogy elvették a rovatom, hogy a főnököm féltékeny volt a kettőnk boldogságra. Majd, hogy megpróbált megerőszakolni. Erre azt láttam, hogy elfelhősödik az arca és elhúzódik tőlem.  Csendesen megszólaltam.– Látod én megmondtam, hogy ez lesz.

-        Mi?- kérdezte meg idegesen.

-        Nem akarsz velem lenni. – mondtam és a kettőnk köti távolságra mutattam.

-        Te azt hiszed, hogy ettől kevesebb vagy?

-        Miért? Nem?

-        Egyáltalán nem vagy kevesebb. Én nem rád haragszom. Arra a féregre. Most odamegyek és szétverem a mocskos képét. –majd hirtelen felállt és elindult kifelé. Az előszobában értem utol.

-        Ne kérlek, ne menj. Nem akarom, hogy bajod esem miattam. Kérlek, maradj.

-        De mi lesz veled? Láttad már az arcod? Van rajta egy lila folt. Ezek szerint még meg is ütött, ezt valahogy elfelejtetted említeni.

-        Nem tartottam fontosnak.

-        Mi ebben lényegtelen? Majdnem megerőszakoltak, megvertek és te nem akarsz ellene tenni semmit. Gondolom fel sem jelented azt a szemetet.

-        Nincs bizonyítékom. - mondtam majd magam köré fontam a karjaim, védekezésképpen. Ő pedig idegesen a hajába túrt, majd a tekintete megakadt valamin, a földön.

-        Az mi? – kérdezte és elindult a kérdéses tárgy felé. Mire észbe kaptam ő már felemelte a véres sálat, amiből kiesett a levélvágó kés.

-        Kérlek, dobd el. – könyörögtem neki.

-        Mond, hogy ez nem a te véred a sálon.

-        Nem az enyém. Az övé. Akkor került rá, amikor megvágtam az arcát.

-        Min mehettél keresztül...?- kérdezte csendben. Hirtelen ledobta a dolgokat a földre. Odajött hozzám megölelt és megcsókolt. Majd a homlokát az enyémnek döntötte. – Sajnálom, hogy nem voltam itt és védtelek meg. De most megteszem. –mondta kézen fogott és behúzott a szobámba.

-        Mit csinálsz? –kérdeztem meg amikor láttam, hogy előszedi a bőröndöm és dobálja bele a cuccaim.

-        Elmegyünk. Nem hagyom, hogy itt maradj. Bármikor rád támadhat. Ezt nem hagyom.

-        De mégis hova? –kérdeztem megilletődve. Ő pedig rám nézett és azt mondta.

-        A szüleimhez. Heppenheim-ba.

-        Nem, nem. – tiltakoztam hevesen. - Őket nem keverjük bele.

-        Nem is fogjuk. Elviszem és bemutatom a barátnőm.

-        Jó ötlet ez? –kérdeztem meg tőlem, mikor láttam, hogy tántoríthatatlan.

-        Igen. Velem leszel és távol tőle.

-        Rendben. –egyeztem bele.

-        Jó. Amíg én jegyet foglalok és elintézem a dolgaim, te addig pakolj össze.

Mialatt én pakoltam, ő elintézett mindent. Lefoglalta a jegyeket, beszélt a szüleivel, majd levitte a bőröndöm a kocsiba a laptopommal együtt. Míg én felöltöztem, eltüntette a bizonyítékokat. 

Nem tudom, mit csinált velük, de nem is érdekelt. Miután kiléptem a lakásból, bezárta az ajtót és letessékelt. Beültünk a kocsiba és elindultunk a reptérre, ahonnan egyenes út vezetett Heppenheim-ba.